Sokszor, olyan sokszor nem értem az embereket!
Mint ahogy azt már jó párszor megénekeltem... akarom mondani megírtam.
Azt mondják az emberek alapvetően jó indulatúak. Ezt a felfogást, sok-sok ténnyel alátámasztva, OLVASVA még el is fogadnám, hogyha erre a valóságban, TAPASZTALVA nem cáfolnának mindig rá. Persze most erről úgy beszélek, mintha én nem lennék ember, pedig nagyon is az vagyok. Sőt, sokszor észreveszem magamon is, hogy rettentő rossz indulatú tudok lenni. De akkor honnan ez a nagy képzelgés (megállapítás?), hogy olyan marha jó indulatúak vagyunk?!
Azt veszem észre, hogy mindenki addig jó indulatú, amíg látja benne a maga hasznát. De itt meg már az önzőség kezdődik, ami nem hinném, hogy sokkal jobb tulajdonság, mint a rossz indulat. Tehát? Az ember addig kedves, jó indulatú és segítőkész, amíg érzi azt, hogy ebből neki bármiféle haszna, előrébb valója, jutalma van. Amint ennek kicsit is halványultságát tapasztalja, meghőköl és próbálja ismét a maga malmára hajtani a vizet. Megy ez addig, amíg egyszer csak észreveszi, hogy a próbálkozás hiába való, és elkezdődik az önzőség.
Olyan furcsa dolog ez! Miért kell így lennünk? Miért kell így viselkednünk?
Annyival szebb és vidámabb lenne minden, hogyha nem lenne ez mind! Ha tényleg abból származna előnyünk, ha segítenénk egymást és kedvesek lennénk egymással. Sokkal másabb életünk lenne.
Kár hogy ez meg a világbéke /:)/ nem megy ilyen könnyen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése