2011. december 30., péntek

Újrakezdés


Ami egyfajta új évi fogadalom is lehetne...
Tehát megfogadom, hogy mától újra bloggerináskodom!
Úgysem fogadtam meg semmit tegnapelőtt éjjel. Inkább csak terveket fogalmazta meg. De azt nem is akkor, sokkal előbb (na jó volt egy tegnap is!) Tehát ez nálam úgy hirtelenjében jött, dátumtól függetlenül. Kivéve ezt! Tényleg igyekszem majd sokkal rendszeresebben írni, mert akárhányszor gondoltam is újra ezt az egész blog írás dolgot, mindig arra jöttem rá, hogy ez alapvetően egy klassz dolog. Szeretek megírni élményeket, kiírni magamból érzéseket vagy elmondani egy-egy megfogant véleményt. (Persze csak módjával, mert sosem felejtem el, hogy ez egy publikus felület!) Meg egyébként is, ha már egyszer újságíró vagyok, legyen egy kis szómenésem néha! :)

A minap átfutottam - felületesen - az elmúlt évek írásait. Meglepődtem, hogy ebből is miféle jellemváltozás olvasható ki. Határozottan mondhatom, hogy megváltoztam és talán már fel is nőttem?! Bár ezt bátortalanul jelentem csak ki, nem hiába az a "talán" jelző. Ez nálam egy örök dilemma. Bár nem gondolnám, hogy ezzel egyedül vagyok, mert talán ez így normális, hogy az ember nem mindig tudja, hogy ő még gyerek-e vagy már inkább felnőtt. Azt gondoltam, hogy ezt azért így 22 évesen az ember azért csak kinövi. De hát nem. Vagy ez mikor ér ide? Majd 32 évesen? Vagy 42? Vagy ennek nincs korhatára, majd egyszer csak már nem érzem magam ilyen kis nyomingernek, akinek nagyon sokszor az jár még az eszében, hogy hogy "hiszen
én még gyerek vagyok, hej"?!
A lényeg, hogy a változás, amely az elmúlt 4 évben végbe ment bennem és körülöttem egy picit volt csak tudatos. Határozottan változni szerettem volna. Az elmúlt években folyamatosan ezzel küszködtem. Aztán végül megtörtént. Persze nem úgy, nem olyan emberré váltam, amivel szerettem volna. Nem olyan nővé (lánnyá?) fejlődtem, mint amilyenre mindig is vágytam. De mára a sok zsémbeskedés után, sikerült elfogadnom magam olyannak, amilyen vagyok.
Az alapvető vonásaimmal, az örökölt sajátosságokkal és a magamra szedett tulajdonságokkal együtt, és ez a lényeg nem?!


Igyekszem majd jókat írni,
vagy legalábbis némi rendszerességgel írni.
Talán a jó pár hónapos kihagyás után, ez az elsődleges!


2011. június 10., péntek

Őrült világ - Azaz az első vélemény

Rég olvastam könyvet. Mostanában inkább újságot olvasok, leginkább Nők Lapját.
Az egyik számban közöltek egy rövid írást Dobray Sarolta - Őrült világ című könyvéből. Pontosabban az "Olasz meló" elnevezésű riportból. Felkeltette az érdeklődésemet az írás. Mind a tovább olvasásra, mind pedig az egész "Őrült világ"-ra. Így tegnap délelőtt megrendelt, és ma délelőtt már, az internetes könyváruház és a futárszolgálat gyorsasága végett a kezemben is foghattam. Délután óta pedig az olvasásé a főszerep...

Szeretem az ilyen jellegű könyveket. A riport sorozatokat, amelyek tényleges, valóságos élethelyzetekről szólnak, valóságos, hús-vér emberek szereplésével.
Ezenkívül az ön- és életrajzi könyveket szeretem még.

Ez a mostani is nagyon izgalmasnak bizonyult, most, pedig még csak az első, azaz a már fentebb említett portrén vagyok túl. De már ez nagyon elgondolkodtatott...

Az "Olasz meló" olyan fiatal lányokról szól, akik külföldön, azaz Olaszországban vállalnak önként munkát. Azaz prostituáltak.
A riportban a legtöbb esetben Dobray Sarolta a futtatójukkal, közvetítőjükkel készült beszélgetéseket közli, akit egyszerűen csak Z.-ként említ.
Z. rábeszéli az újságírónőt, hogy menjen ki ő is Olaszországba az egyik lakásba, ahol a lányok dolgoznak, hogy élesben lássa, hogy hogy is működik ez. Úgy hitelesebb képet kaphat róla. Sarolta ki is utazik... Leírja az ott tapasztalt és átélt szituációkat, eseményeket.
Igazából cseppet sem megrázóak az ott történtek. Nincs benne semmi durvaság, undor, vagy nem várt dolog. Minden úgy történik ezekben a lakásokban - a leírtak alapján -, mint ahogy azt egy laikus, aki hallott már az ilyen dolgokról, el tudja képzelni. Csengetnek a férfiak, a lányok ajtót nyitnak, megbeszélik, hogy a lány mit vállal mennyiért, előre fizet, a lány pedig végzi a dolgát...
Tényleg nem ezek a dolgok rendítettek meg, hiszen hány olyan ismerős meg ismeretlen ismerős van csak az én környezetemben is, akiről tudom, mindenki tudja, hogy miből él, miért van kint külföldön, hogy itthon miket hazudozott/hazudozik össze-vissza a családtagjainak, ismerőseinek.
Viszont az az erkölcstelen viselkedés, ahogy ezek a lányok élni tudnak, és ahogy képesek még tükörbe nézni, az gusztustalan számomra.
Hihetetlen bele gondolni, hogy a pénz mekkora úr. Hogy mikre rá nem vesz fiatal, egészséges, csinos és okos lányokat az élet csak azért, hogy 10 napért több, mint fél millió forintot haza tudjanak vinni.
Próbáltam beleképzelni magam a helyzetükbe, de őszintén szólva nem ment. Mivel én nekem egy percre nem fordulna meg a fejemben, a legéhínségesebb időszakban sem, hogy a testemet áruljam, és kihasználjanak.
Elmondták ezek a lányok, hogy nem tudják abba hagyni, mert megteremtenek ezzel a munkával egy olyan életszínvonalat magunkat, amelyet már nem tudnak mellőzni egy idő után. Nem képesek lemondani róla. Márkás ruhák, lakás, ház, autó, föld körüli utazás...
De elmondják azt is, hogy ezek megvásárlásával sem boldogok. Akkor meg nem értem? Ellentétekbe ütköző dolgok ezek. Ha nem boldogok ezekkel a dolgokkal, akkor miért van rá szükségük. Ha nincs rá szükségük, miáltal nem boldogabbak tőlük, akkor minek kell kurválkodni értük?!
Bár bizonyára ez a "szakma" egy másfajta életszemléletet, felfogást szükségeltet, mint amivel én rendelkezem.
Mindenesetre elborzasztó, hogy nem kis rétege a női társadalomnak így él Magyarországon. Kérdem én: mire jó ez egyáltalán? Ha nem is akarnak változni, akkor lehet szidni az életet és lehet boldogtalannak lenni.
Tenni kell valamit a jóért, a szebbért, a boldogságért. A pénz nem minden. Sőőőőt... az csak egy kellék termék.

2011. június 1., szerda

Mindenki úgy teljes, ahogy van!

Női mivoltomból eredendően érdekelnek a ruhákkal, cipőkkel, táskákkal, kiegészítőkkel, divattal stb-vel kapcsolatos dolgok. Persze, nem vagyok mániás. Sőt volt egy időszakom, amikor nem is érettem, hogy miért kell ezekkel a dolgokkal foglalkozni. Akkor annyira nem kötöttek le ezek a dolgok. Annak ellenére, hogy akkor ugyanúgy lány (nő?!) voltam és ugyanúgy foglalkoztam magammal.
Most sem mondanám, hogy mániás vagyok. Hogy mindent képes lennék eldobni egy-egy szép pár cipőért, vagy helyes kis ruháért. Nem, ilyen azért nem vagyok. És nem is kívánok lenni, mert azt már feleslegesnek tartom.
Ez a vonzódás egy fajta kódolt dolog, mint ahogy a férfiak mindegyikénél a kocsik iránti vonzódás.
A lényeg - hogy térjünk rá, mit is akarok valójában fejtegetni most; úgy is mostanság megkapom, hogy sokat körítek és elhagyom a lényegét a mondanivalómnak - hozzátenném, ez is egy fajta női vonás, mert mi szeretünk mesélni az ember előéletéről, akiről épp sztorizni kívánunk, még a férfiak, csak úgy belevágnak, hogy ezzel meg azzal azt történt, nem baj, ha azt sem tudjuk kiről beszélnek -, hogy nem ezekről a dolgokról szeretnék átlátszó és felesleges monológot folytatni, mert véleményem szerint azt megteszi jó néhány női lap. Én inkább egy ezzel kapcsolatos, mostanában engem nagyon foglalkoztató témáról.

Jártamban-keltemben, akarva-akaratlanul is figyelem az embereket. A kisgyerekeket azért, mert kisgyerekek, az időseket azért, mert idősek, a lányokat azért, mert lányok, a fiúkat azért, mert fiúk. A felnőtt nőket azért, mert felnőtt nők, a felnőtt férfiakat pedig azért, mert felnőtt nők. Ezzel csak azt akartam hangsúlyozni, hogy nem azért nézem például a fiúkat vagy a felnőtt férfiakat, mert mindegyikük tetszik. Vagy nem azért nézem a lányokat, vagy a felnőtt nőket, mert féltékenykedem rájuk. Nem semmi ilyesmi.
Csak figyelem őket. A viselkedésüket, a beszédüket, az öltözködésüket, a hajviseletüket, a sminkjüket, a hajukat, a szemüket, a vonásaikat, azt ahogy járnak az utcán, vagy ahogy ülnek a buszon vagy a vonaton...
Korábban volt bennem egyfajta féltékenység valóban. Hogy "milyen szép haja van", "milyen klassz ruhája van", "milyen csinos", "milyen szépek a szemei", "milyen aranyos és bájos", "milyen kedves hangja van" és hasonlók.
Mára, illetve az utóbbi egy néhány napban - igen, nálam úgy látszik a hosszú ideig tartó féltékenykedésnek a levetkőzésére pár nap is elég volt -, rájöttem, hogy felesleges dolgot csinálok, amikor féltékenykedem bárkire is. Bármilyen nemű és korú emberre.
Úgy látszik most kellett eljutnom idáig! A sok önmarcangolás meghozta eredményét.

Rájöttem, hogy nem kell folyton magamat másokhoz hasonlítani. Hogy nem kell ahhoz a hülye ideálhoz hasonlítgatnom magam folyton, akit olyan "nagy ésszel" kreáltam magamnak. Mert ez hülyeség!
Minden ember úgy más és értékes (már aki!), ahogy van. Úgy szép a maga különc és egyedigésébe, ahogy van. Kövérkésen, vékonyan, pisze orral, nagy fülekkel, nagy lábbakkal stb. stb.
Nem kell mindenkinek ugyanolyannak lennie. Nem kell mindenkinek átlagosnak lennie. Nem kell mindenkinek vékonynak lennie. Nem kell mindenkinek magasnak lennie. Nem kell mindenkinek szőkének, kék szeműnek lennie.
Mindenkinek olyannak kell lennie, amilyennek született. Ahogy azt már jól kitalálták neki a születése ideje előtt is!
Persze az, hogyha valaki például befesteti a haját (hogy csak egy ilyen példát hozzak), az egyáltalán nem bűn. Mert ha attól érzi jól magát, hogyha vörös helyett fekete a haja. Akkor hát tessék, inkább az olyan fajta dolgokról van itt szó, amikor az emberek képesek kés alá feküdni, csak hogy az amúgy is már nagy cickójuk helyett egy még nagyobb domborodjék a mellkasukon. Ezt tartom abszolút felesleges dolognak. Bár igazából engem ez sem igazán érdekel! Van erről egy véleményem és kész. Nem szeretnék ettől én még senkit sem lebeszélni erről, mert ha akarja, hát tegye.
Mindenesetre és sosem tennék. Nem szeretem az effajta mű dolgokat, mert egy idő után aztán majd mindenki műkörmös, póthajas, szilikon szájú meg műmellű lesz. Akkor én majd szépen kilógok a sorból, jó pár velem együtt gondolkodóval!

És hogy tovább gondolkodjak... ráeszméltem tehát, hogy felesleges folyton másokhoz hasonlítanom magam és felesleges akarnom, hogy másokra hasonlítsak, hogy olyan legyek, amilyen sosem lehetek. (Jó, talán ehhez lusta is vagyok, mert kőkemény munkával azért lehetnék olyan, amilyen mindig is akartam lenni. De minek? Felesleges! Hülyeség! Most már belátom.) Elfogadtam magam olyannak, amilyen vagyok. Szeretem a rakoncátlanul göndörödő, néha inkább egy óriás szénaboglyára hasonlító hajamat, a nagy zöld szemeimet, a szeplőimet, a hurkás hasamat, a fenekemet, a combjaimat, a lábujjaimat és mindenemet. Nem mondom, hogy most már marha kényelmesen érezném magam egy strandon, bikiniben, körülöttem 1000 szempár fürkészése közben, de már igazából nem érdekelne. Mert miért is érdekelne? Tisztában vagyok a hibáimmal, a rajtam javítást kívánó pontokról és testrészekről, de már nem foglalkozom vele.
Ilyen vagyok, amilyen vagyok! Így vagyok én teljes és egyéni személyiség!
Őszintén megvallva, mióta ez a felismerés megmutatkozott bennem, sokkal jobban érzem magam és szerintem ezt mások is észrevették!
És hogy segíthessek kicsit azoknak, kik még nem jutottak el idáig, de szeretnének, azoknak elmondom, hogy nálam egy hogy következett be. Egy előadásra jártam múlt hét csütörtökön, valamint most hétfőn és kedden. Annyiféle ember, annyiféle kinézet és természet volt ott, pedig csak húszan voltunk. Belegondoltam, hogy itt mindenki más és más. Mindenki különböző. Senki sem tökéletes, de úgy van jól, ahogy van. És ez csak egy kis közösség. Ugyanez megy az életben, a világban, csak nagyobban. Rájöttem, hogy mások milyen jól érzik magukat úgy, ahogy kinéznek, ahogy beszélnek, ahogy vannak. Én miért szégyelleném magamat feleslegesen? Csak körbe kell nézni, másnak a környezetünkbe sokkal hurkásabb a hasa, sokkal nagyobb a füle, sokkal szélesebb a csípője stb. stb. De ők úgy vannak jól! Nem a hülye ideálok követését, az állandó vékonyságot kell alapul venni, mert az sokunknál elérhetetlen. Hanem azt, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Hogyha ez hurkás pocakkal, nagy fülekkel, nagy fenékkel teljes, akkor így teljes!
Ha jól érezzük magunkat, hanem kényelmetlenkedünk a saját bőrünkben, hanem teljes szívvel éljük az életünket, akkor az önbizalmunk is megnő, ez pedig nagyon sok mindenhez hozzá segít minket a mindennapokban!

2011. május 23., hétfő

Gondolatok

Mostanában sokat gondolkodom azon, hogy vajon olyan 21 - 3 hónap és 11 nap múlva már 22 - éves lettem-e, mint ahogy azt néhány évvel korábban - és fiatalabban - gondoltam és terveztem.
A legutóbbi ilyen gondolkodás, tegnap késő este, lefekvés előtt tört rám... Elgondolkodtam azon a semmiségen, amit eddig elértem életemben... Aztán azon, ami a közel múltban történt velem... Aztán azon, ami a közel jövőben történni fog velem... és ráeszméltem, én nem ilyen fiatal felnőtt szerettem volna lenni.
Az utóbbi években egy számomra érthetetlen jellemfejlődésen mentem át. Aminek olykor nagyon örülök, olykor viszont nagyon nem. Mindenesetre pár évvel ezelőtt nem gondoltam, hogy ennyire megváltozik a stílusom, a gondolkodásom, hogy ilyen nem törődöm leszek és ennyire elhanyagolok bizonyos dolgokat. Mára pedig ez lett... Magam sem értem miért. Illetőleg vannak sanda elképzeléseim az üggyel kapcsolatban, de ezt nem fejteném ki.
Egy azonban biztos, nem azt csinálom, nem úgy, ahogy azt elterveztem magamnak. Már ha én terveztem egyáltalában valamit is magamnak. Mert a legtöbb esetben, a legtöbb döntésnél, csak sodródtam tovább, nem akartam döntést hozni - vagy nem tudtam döntést hozni -, sosem volt egy szilárd elképzelésem a jövőmmel kapcsolatban. Sosem volt egy biztos elképzelés, egy szakma, egy olyan nagy álom, amiért megérte volna küzdenem, amiért mindent feladtam volna. Minden bizonnyal ez a motiválatlanság is hozzájárult az évek során megváltozott személyiségemhez.
Sajnálom - mint ahogy azt már többször is kifejtettem egy-egy bejegyzésben -, hogy nekem nem volt egy álmom, egy nagy élet célom. Mint ahogy másnak az, hogy orvos legyen, vagy vadakat terelő juhász. Én mindig csak vágytam, hogy de jó lenne tanárnőnek, óvónőnek, írónőnek, újságírónak stb.-nek lenni.
Bár ha azt vesszük, hogy írónő, vagy újságírónő akartam lenni, akkor majdnem közel járok az álmom beteljesítéséhez. Ugyanis ha holnap, vagy holnapután sikerül az OKJ-s vizsgám, akkor elmondhatom magamról, hogy újságíró vagyok. Papíron.
De ez sem olyan. Mert az egész képzés, az egész két év nem olyan volt, amilyennek kellett volna legyen. Nem úgy sült el ez a dolog, ahogy vártam...

Mikor arról képzelegtem, tavalyelőtt nyáron, egy friss kék érettségi bizonyítvánnyal a kezemben, és arra várva, hogy vajon tanulhatok-e szeptembertől újságírást, hogy milyennek képzelem el magam dolgozó nőként, a jövőben. Mivel fogok foglalkozni, akkor sem volt semmilyen biztos elképzelésem. Igazából legtöbbször három dolog mozgatott, hogy olyan munka legyen, ami kreatív, ami hozzám passzol és amit szeretek csinálni.
Viszont olyan elfoglaltságom, amiből pénzt lehetne csinálni nem igen volt.
Aztán mikor el kezdtem újságírást tanulni, akkor már nagyon úgy voltam, hogy én bizony újságíró leszek. De aztán, most hogy már csak 1-2 nap választ el a szakma megszerzésétől - amiben azt mondják egyébként, hogy jó vagyok -, nem igen gondolom, hogy valaha ezzel keresem majd meg magamnak a mindennapi betevőt.
Pedig csinálnám én szívesen! Írnék bármiről. Írnék, ha megfizetnék. Szívesen. Egyrészt, mert szeretem csinálni, másrészt, mert tudok és szeretek is írni.
Valamint ilyen dolog mostanában a fotózás is. - Hál' istennek mostanság ezzel egy kevéske pénzt is tudok néha szerezni, amikor fel-felkérnek egy-egy fotózásra.

Eldöntöttem, két dologgal szeretnék most már véglegesen foglalkozni. Az írással és a fotózással.
Úgy gondolom, hogy még elég sok évem van arra, hogy eldönthessem, hogy hogy tudnám ezen tehetségemet, kreativitásomat kamatoztatni. Azon leszek, hogy ez kiderüljön és hogy megragadhassam az ezzel kapcsolatos lehetőségeket.
Ugyanis nem gondolom, hogy biztosítós kisasszonyként - magyarán szólva biztosítós üzletkötőként, amivel június közepétől valószínűleg foglalkozni fogok - életem végig foglalkozni szeretnék. Ez igazából egy kényszer pálya. Ugyanis nem nagyon van lehetőségem válogatni. De úgy gondolom, hogyha szilárdan hiszek abban, amit az előbb leírtam - és azon leszek, hogy szilárdan verjem a fejembe ezt az elképzelést; hogy olyan megrendíthetetlen elképzelés legyen ez, amin senki nem fog csorbát -, akkor bizony sikerülni fog, és egyszer kereshetek pénzt az írással valamint a fotózással.

2011. május 20., péntek

Amikor én még kislány voltam...

A minap jártamban-keltemben több óvoda mellett is elhaladtam. Már messziről hallottam a gyerek ricsajt. A felhőtlen kacagást, az önfeledt sikítozást, az egymás vagy az óvónénit nevét kiabáló gyerekek hangját.
Mikor már közelebb jártam, akkor nem csak hallottam, hanem láttam a kis apróságokat. A csúszdára felmászókat, a körbe-körbe futkorászókat, a biciklizőket, a homokozókat, a bújócskázókat, az óvónéni térdén üldögélőket...
Miközben én épp munka ügyben igyekeztem, elgondolkoztam azon, hogy milyen jó is volt óvodába járni, még ha - anyukám emlékezéseiből tudva - nem is nagyon szerettem odajárni.
Mennyire jó volt, hogy minden kiszámítható volt. Hogy reggel 8-kor anyu leadott, miután átöltöztetett és a kis dolgaimat betette a gomba jellel ellátott szekrénykémbe. Bementem és Dóri barátnőmmel gyöngyből "főzött" levessel jól lakattuk az összes babát... Aztán jött a reggeli, majd játék az udvaron, rossz idő esetén a teremben, aztán ebéd, fogmosás és alvás. Majd nem sokkal felkelés után újra jött a jó illatú anyukám és hazavitt magával. Odahaza aztán semmi más dolgom nem volt vacsoráig mint játszani és játszani. Szétpakolni mindent, majd alváshoz készülődvén összepakolni - ezt természetesen nem szerettem annyira. Aztán korán fekvés, alvás és reggel minden kezdődött elölről.
Őszintén megvallva, sok mindenre nem emlékszem a gyerekkoromból. Tehát részletekbe menően nincs előttem a kép, amikor felkeltem a még rózsaszín plédes ágyamból reggelente, vagy amikor délutánonként anyu már ötödszörre szólt rám, hogy pakoljak össze. Csak tudom, hogy volt ilyen.
Viszont egyben biztos vagyok, imádtam gyereknek lenni!
Még ha akkor ezt nem is úgy képzeltem.
Olyan furcsák vagyunk mi emberek. Mikor kisgyerekek vagyunk, ahelyett, hogy örülnénk a felhőtlen életnek, mindig a felnőttségről, az önállóságról és arról álmodozunk, amikor majd mindent szabad. Aztán mikor hipp-hopp felnövünk, akkor meg arra vágyunk, hogy bárcsak ne akartunk volna ilyen hamar felnőni, és bárcsak néhány évig még váratott volna magára az a fene nagy felnőttség.
Gyermekkorban minden olyan egyszerűnek tűnik. Olyan kiszámítható. Gondoskodnak rólunk, semmi más dolgunk nincs, mint jól érezni magunkat, olyan dolgokat tenni, ami az örömünket szolgálja, aludni, enni, játszani. Fantasztikus dolgok gyereknek lenni, és úgy irigylek mindenkit, aki még az, vagy aki felnőttként még képes picit is gyerek lenni. (Én is igyekszem, több kevesebb sikerrel! Néha igazán úgy érzem, hogy nagyon nem megy már ez nekem!)
Ma már nem ez megy... Nem szeretek felnőtt lenni. Már mint persze, meg vannak ennek is a maga szépségei, lehetőségei, szabadsága, de ha választanom kellene, inkább visszamennék jövő hónaptól az óvodába, mint hogy munkába kelljen állni. Nem arról van szó, hogy nem szeretek dolgozni, vagy nem szeretnék dolgozni, mert dehogy nem, kell a pénz, szeretem költeni, szeretem, ha van mit és szeretem, ha megvehetem, amit csak akarok. Egyszerűen csak arról van szó, hogy ez már felelősség, ez már komoly, ezek már fontos döntések, ez már felnőtt élet... Mennyit vágytam már rá, hogy igazi felnőtt lehessek. Aztán semmi nem úgy sült el, ahogy képzeltem... Talán ez is az oka annak, hogy most nem szeretek felnőtt lenni.
Minden esetre sajnálom az olyan embereket, akiknek nem volt klassz gyerekkoruk és nem tudják, hogy miről is beszélek. Mert abban biztos vagyok, hogy aki jól érezte magát gyerekként, az most sokkal szívesebben lenne gyerek!

2011. március 4., péntek

Szerencsétlen március

Van(nak) nap(ok), amikor igazán szerencsétlennek érzem magam.
Én eddig márciusban csak így éreztem magam. Persze nem állandóan, mert voltak nagyon boldog percek is, de azért igencsak meghatározta a napjaimat a szerencsétlenség.
Amikor bármihez fogtam, bármibe kezdtem, az rosszul sült el. Amikor bármiért nyúltam, leesett.
Ezt tetőzte még, hogy a 3 hordható nadrágomból az egyik szétrepedt a combomon. Az iskolában. Ezzel nem volt baj, jól kinevettem magam - tudok én magamon nevetni kérem szépen, ha a helyzet megköveteli -, csak mikor belegondoltam, hogy ez volt az egyik kedvenc nadrágom, akkor azért annyira nem örültem.
Nem vagyok egy vásárlás és ruha mániás, csak lány vagyok. Szeretek öltözködni, szeretek új dolgokra szert tenni, szeretek csinos lenni, szeretek olyan ruhát felvenni, amiben jól érzem magam. Mostanában a ruhatáram újítására nagyon nagyon nem jut pénz, így abból "élek", ami van. De ha még azt a kevéskét is, ami van, baleset éri, akkor aztán igazán nem vagyok boldog és még szerencsétlenebbnek érzem magam, a helyzet fokozása végett.

Tehát nekem így teltek eddig a márciusi napok.
Remélem ez nem határozza meg a további napok alakulását és nem így lesz most már ezentúl, mert nagyon nem tesz jót az amúgy is elég pesszimista és negatív életszemléletemnek!

2011. február 26., szombat

Február utolsó szombat reggelén

Néha úgy érzem képes lennék egymagamban megváltani a világot.
Én is képes vagyok óriási álmokban gondolkodni. Olyan elérhetetlenül óriásiakban, de ettől még sosem voltam az, aki azt hitte magáról - komolyan -, hogy 'meglássátok, én majd megváltom a világot!'. Na jó, gyerekként talán, de olyankor ki nem gondolja azt, hogy olyan egyszerű világmegváltást produkálni.

Olykor-olykor, nagyon ritkán, mégis rám tör az érzés, az a fene nagy tett vágy, hogy nekem cselekednem kell valamit ma, vagy a közel jövőben. Olyat, amihez igazán kedvem van, ami kimozdít, előrébb visz, ami örömet okoz, ami nagy, ami fontos!
Mindig más időben, más körülmények között, más helyzetben.
Ma reggel, ébredés után kint ittam meg a reggeli kávémat didergős teraszon egy szál szívecskés pizsamanadrágban és az egykor hűn szeretett kék kötött pulcsimban. Fáztam, de az erőlködő napsugarak, a reggeli forgalom zaja, a gőzölgő kávé, mind-mind feletette velem ezt a kissé kellemetlen érzést. Miután bejöttem a madarak érkezését hallgattam, miközben a a szomszéd ablakáról visszatükröződő reggeli napsugarak megsimogatták az arcomat. Kinéztem az ablakon, felnéztem a kék, felhőtlen égre és az az érzésem támadt, hogy most aztán mindenre képes lennék. Ha kellene szárnyak nélkül repülnék vagy ha kellene lefutnám a maratonit - vagy mindenesetre felállnék a rajtvonalhoz és elindulnék. Vagy egyáltalán bármire képes lettem volna abban a pillanatban! Úgy éreztem, semmi nem gördíthet elém akadályt.
Ez az érzés - mivel már vagy ötödjére hallgatom a "madarakat" - azóta is tart, bár kissé elhalványult. Mert abban a pillanatban tényleg mindent áttörő érzés volt.

Annyira sajnálom, hogy csak néha tudok ilyen dolgokra odafigyelni és csak néha érzem ezt a nagy késztetést magamban. Igazán jó lenne, hogyha ez többször, rendszeresebben, sokszor még erősebben jelen lenne a mindennapjaimban és megerősíteni. Reményt adna, és hitet, hogy van értelme csinálni azt, amit csinálok. Bármi is legyen az. Ami célt és vágyakat adna. Hogy igenis meg tudod csinálni!
Szeretném ennek az érzésnek az érzetét megtanulni és megtartani, hogy, amikor kell és nagy nagy szükségem van rá, akkor csak előhívjam és segítsen.
A múlt hét egészén például nagyon nagy hasznát vettem volna.

Mindenesetre köszönöm ezt a szép szombat reggelt!
Igyekszem a folytatásban is hű lenne ehhez a csodás érzéshez, és úgy alakítani a mai napot, hogy semmi ne ronthassa el ezt a kellemes hangulatot.

2011. január 4., kedd

Újévi bejegyzés

A legutóbbi bejegyzésem óta eltelt több, mint 2 hónap és elmúlt egy év is.
Igen, baromi ritkán posztolok, pedig hányszor, de hányszor megfogadtam már, hogy most már rendszeres leszek és kiírom magamból minden gondolatomat, érzésemet és bármit, amiről írni szeretnék. Írni jó és szeretek is, akkor meg miért nem teszem?! - Főleg így, hogy látom, hozzászólósak is kapok, tehát azért valaki mégis csak kíváncsi a szavaimra! :) Köszönöm mindazoknak, akik olvasnak, olvastak legalább csak pár mondatot is tőlem!

Az új év engem sosem indít be igazán. Nem hiszek abban, hogy azért, mert decemberből átléptünk januárba, majd minden megváltozik és új életet kell kezdenünk! Nem hiszem, hogy a nagy változások ideje is pont ekkora esik. Az ember általában nem az önmaga elhatározása által kezd új életet, hanem mert épp úgy adódik, valami befolyásolja, lehetősége adódik rá. Ez úgy gondolom nem általános, hogy december 31-ről január 1-jére történik meg.
Így hát én nem kezdek tiszta, új lappal. Nem várok sokkal többet ettől az évtől, mint például a tavalyitól vártam. Igazából talán a túlságos realista felfogásom az, ami ezt műveli velem. Mert gondolom, hogy minden, ami ebben az évben megtörténik majd, vagy nem történik meg, leginkább rajtam múlik. Szóval nem az évtől kell várjam a nagy változásokat, a tervek - amik egyébként nagyon csekély számúak és túlságosan közhelyesek -, hanem saját magamtól. És sajnos magamtól már várom egy ideje!! De azért bízom benne, hogy idén akaratosabb leszek!
De azért fogadkoztam újév napjának hajnalán! Persze, hogy! Hiszen kedves dolognak tartom a legnagyobb vágyunk, álmunk, tervünk elmormolását magunkban. Erőt ad talán!

Mindenesetre Boldog Új Esztendőt Kívánok mindenkinek, akihez eljutnak a fene mondataim! :)