Mostanában elmondhatom magamról: kiábrándultam a világból és az életből. Teljesen! Kész, ennyi, visszafordíthatatlan.
Csak figyelem az embereket, a világot és gondolkozom, gondolkozom naphosszat...
Feleslegesnek érzem az életet. Unalmasnak és képmutatónak tartom az egész létezést!
Semmi másról nem szól az élet, mint a felesleges tanulásról, munkáról, a gürcölésről, kudarcokról, pofára esésekről, kínlódásról, kilátástalanságról, magamutogatásról, képmutogatásról. UNALMAS! UNALMAS! UNALMAS!
Vannak jó dolgok az életben, aláírom. Csak ezek a jó dolgok, a sok-sok rossz élmény és érzés mellett, annyira eltörpülnek, hogy sok esetben már észre sem veszem. Bár nyilván ez az extra érzékenység már az én problémám, de hát mit tegyek ellene? Mit tegyek a jellemem, a tulajdonságaim és az érzéseim ellen? Erőszakoljam meg magam, hogy 'már pedig neked, Szilvi, máshogy kell éreznek"?! Hát ez az, ami sose ment. Sose ment mást éreznem, ahelyett, ami épp van. Sose ment pl. úgy kedvelnem ettől valakit, aki egyszer csak egy picit is megbántott, de örökre bevésődött a tudatomba ezzel.
Komolyan elgondolkoztam... Mi lényege a létezésnek? Főleg a mai helyzetben és világban? Elmondom, hogy én a saját életemen keresztül hogy látom ezt.
Reggel felkelek, elmegyek, dolgozom egy olyan helyen, amit nem épp érzek magamhoz testhez állónak, de hát valamit kell csinálni, dolgozni kell - és nem is olyan rossz, mert hisz' lehetne százszor rosszabb hely is, százszor rosszabb fizetésért. A biztonság, hogy ez tuti munka, hogy hosszan tartó lesz és megéri a bele fektetett energia, hiányzik. A munkatársakon sokszor érzem a féltékenységet - mivel teljesítmény arányos a bérezés. Sokszor érzem, hogy nem akarnak segíteni egymásnak, csak azért, hogy a másik nehogy előrébb kerüljön egy picivel, vagy érezze ne talán tán azt, hogy ebből a segítőkészségből rendszert lehet csinálni.
A vezetőség egyre lehetetlenebb elvárásokat terít elénk, egyre nagyobb megszorításokkal, amit úgy sem tudsz megcsinálni, hiszen nagyon nagy részben az ügyfelektől függessz.
Aztán ha ezen túl megyünk, viszont ide kapcsolódva jön a jövő kérdése. 22 évesen még csak halvány reménysugár sem lebeg a szemem előtt, hogy a következő 10 évben önállósulhassak, elköltözhessek, éljem az életem, úgy ahogy akarom. Hiszen a munkámat nem érzem biztosnak, párkapcsolatom van ugyan - a minőségével nincs gond -, csak nem tudom, hogy például rá számíthatok-e. Már mint az ő jövedelmére, biztonságára, egymásra támaszkodására. Mert ugye itt már képbe jön a másik fél keresete, munkája, biztonságérzete a munkahelyén (amely momentán a béka segge alatt csúszkál valahol). Egyes egy magamba meg ne is gondoljam, hogy elköltözök, még egy lyukba se, hiszen azért nem keresek 200 000 forintot, hogy ellássam magam, fizessem a számlákat, egyek-igyak, öltözködjek, meg ne talán tán el is járjak azért néha-néha valahova (még ha csak ilyen gyakran is, mint amennyire mostanság teszem azt).
Nem gondolom, hogy ezek alapján olyan rosszul gondolom, hogy felesleges az egész gürcölés és hajszolás? Hiszen oké, szép és jó, hogy a keresetemből el tudok lenni magamban, megveszek mindent, amit csak szeretnék, félreteszek, viszont ebből sem gondolom, hogy lesz majd időm "építkezni" a jövőbe. Vagy, hogy azzal a félretett pénzzel akkor még érek is valamit...
Borzasztó kiábrándítónak találom a helyzetet! Pedig nem élünk rossz körülmények között a családdal - egy szem apával, anyával és nővérrel. Van mit enni, van miből felújítani, van miből öltözködni, van miből nyaralni, nincs hitel, nincs adósság, keresünk mindannyian. Tehát lehetne ez ennél még szarabb is... El sem tudnám képzelni, hogy mi lenne, ha ezeknek mind az ellentetje lenne igaz ránk.
Lehet, hogy akkor sokkal pozitívabb lennék? Fene tudja. Magam sem tudom, hogy mit tudjak, mit érezzek, mint higgyek...
De a megélhetésen, meg a jövőn kívül az emberi butaság, önzőség és nagyképűség is nagyon fáraszt és bosszant. Azt veszem észre, és erre jó (vagy nem?) a nagy közösségi oldal, a facebook is. Minden ember a másik orra alá dörgöli, hogy "nézd nekem ez van, neked meg ez nincs". Meg "nézd én itt jártam, te meg nem". És aki ezt csinálja, az elvárja a sok dicséretet és irigykedést, azoktól, akiknek "olyan nincs", vagy "ott nem jártak". Miközben akiknek meg szól, akiknek "olyan nincs" és "ott nem jártak", pedig dicsérik őket persze, hiszen ez így "kedves" és "barátságos", miközben ez egy burkolt irigykedés. Undorító! És ezt csináljuk. Én is ezt csinálom! Mindenki ezt csinálja! Ott. A való életben nem feltétlen, mert a való életben meg a facebook-on mindenki egy külön személyiség. Mi ez? Mitől lettünk ilyenek? Mi értelme van ennek?
Tehát összegezve:
Egyelőre úgy érezem, hogy csak lebegek, sodródok és elegem van az emberekből... Csak az a baj, hogy ezt már régóta érzem, csak mos tudatosult bennem. Na de meddig lebeghetek és sodródhatok még? Nem lesz ebből valamikor túl sok és már túl késő ahhoz, hogy a lábam földet is érjen és érezzem a biztonságot és a megnyugvást? És nem kellene már kicsit jobban szeretnem az embereket, mielőtt végleg befásulok vagy meghülyülök?
