A minap jártamban-keltemben több óvoda mellett is elhaladtam. Már messziről hallottam a gyerek ricsajt. A felhőtlen kacagást, az önfeledt sikítozást, az egymás vagy az óvónénit nevét kiabáló gyerekek hangját.
Mikor már közelebb jártam, akkor nem csak hallottam, hanem láttam a kis apróságokat. A csúszdára felmászókat, a körbe-körbe futkorászókat, a biciklizőket, a homokozókat, a bújócskázókat, az óvónéni térdén üldögélőket...
Miközben én épp munka ügyben igyekeztem, elgondolkoztam azon, hogy milyen jó is volt óvodába járni, még ha - anyukám emlékezéseiből tudva - nem is nagyon szerettem odajárni.
Mennyire jó volt, hogy minden kiszámítható volt. Hogy reggel 8-kor anyu leadott, miután átöltöztetett és a kis dolgaimat betette a gomba jellel ellátott szekrénykémbe. Bementem és Dóri barátnőmmel gyöngyből "főzött" levessel jól lakattuk az összes babát... Aztán jött a reggeli, majd játék az udvaron, rossz idő esetén a teremben, aztán ebéd, fogmosás és alvás. Majd nem sokkal felkelés után újra jött a jó illatú anyukám és hazavitt magával. Odahaza aztán semmi más dolgom nem volt vacsoráig mint játszani és játszani. Szétpakolni mindent, majd alváshoz készülődvén összepakolni - ezt természetesen nem szerettem annyira. Aztán korán fekvés, alvás és reggel minden kezdődött elölről.
Őszintén megvallva, sok mindenre nem emlékszem a gyerekkoromból. Tehát részletekbe menően nincs előttem a kép, amikor felkeltem a még rózsaszín plédes ágyamból reggelente, vagy amikor délutánonként anyu már ötödszörre szólt rám, hogy pakoljak össze. Csak tudom, hogy volt ilyen.
Viszont egyben biztos vagyok, imádtam gyereknek lenni!
Még ha akkor ezt nem is úgy képzeltem.
Olyan furcsák vagyunk mi emberek. Mikor kisgyerekek vagyunk, ahelyett, hogy örülnénk a felhőtlen életnek, mindig a felnőttségről, az önállóságról és arról álmodozunk, amikor majd mindent szabad. Aztán mikor hipp-hopp felnövünk, akkor meg arra vágyunk, hogy bárcsak ne akartunk volna ilyen hamar felnőni, és bárcsak néhány évig még váratott volna magára az a fene nagy felnőttség.
Gyermekkorban minden olyan egyszerűnek tűnik. Olyan kiszámítható. Gondoskodnak rólunk, semmi más dolgunk nincs, mint jól érezni magunkat, olyan dolgokat tenni, ami az örömünket szolgálja, aludni, enni, játszani. Fantasztikus dolgok gyereknek lenni, és úgy irigylek mindenkit, aki még az, vagy aki felnőttként még képes picit is gyerek lenni. (Én is igyekszem, több kevesebb sikerrel! Néha igazán úgy érzem, hogy nagyon nem megy már ez nekem!)
Ma már nem ez megy... Nem szeretek felnőtt lenni. Már mint persze, meg vannak ennek is a maga szépségei, lehetőségei, szabadsága, de ha választanom kellene, inkább visszamennék jövő hónaptól az óvodába, mint hogy munkába kelljen állni. Nem arról van szó, hogy nem szeretek dolgozni, vagy nem szeretnék dolgozni, mert dehogy nem, kell a pénz, szeretem költeni, szeretem, ha van mit és szeretem, ha megvehetem, amit csak akarok. Egyszerűen csak arról van szó, hogy ez már felelősség, ez már komoly, ezek már fontos döntések, ez már felnőtt élet... Mennyit vágytam már rá, hogy igazi felnőtt lehessek. Aztán semmi nem úgy sült el, ahogy képzeltem... Talán ez is az oka annak, hogy most nem szeretek felnőtt lenni.
Minden esetre sajnálom az olyan embereket, akiknek nem volt klassz gyerekkoruk és nem tudják, hogy miről is beszélek. Mert abban biztos vagyok, hogy aki jól érezte magát gyerekként, az most sokkal szívesebben lenne gyerek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése