Beszámoló II.

A legutolsó bejezés óta már eléggé május közepén járunk. Sőt már inkább a vége felé...
Azóta már túl vagyok az írásbelik nagy részén. Még holnapután lesz egy közgáz... (Jó lesz, ha már túl leszünk rajta...)
Mióta itthon vagyok, és mióta félhivatalosan vége a sulinak - mert számomra akkor lesz hivatalosan is vége, ha már túl vagyunk a szóbelin is -, teljesen úgy érzem magam, mintha VAKÁCIÓ lenne! Későn fekszem, későn kelek... Néha aztán - napjában többször -, az eszembe villan, hogy "hé, én még érettségizem!". Olyankor rám jön a frász, újból és újból. Annak ellenére, hogy két hete bebizonyosodott, hogy az érettségi nem is olyan vészes, ahogy azt az összes tanár beállította... Csak a szóbelire nem ártana készülni, mert az beszéd, el kell adnod magad! Na ettől szoktam megijedni! Persze, remélem, hogy majd minden rendben megy...

Megkaptam a csodagépet. Pontosan május 8-án, délután. Remek! Nagyon szeretem! Már akkor megszerettem, mikor megláttam a vitrinbe. Szerelem volt első látásra, annak ellenére, hogy az interneten többször megnéztem a képét...
Nagyon örülök, hogy végre a sajátomnak mondhatom, a kezemben tarthatom és hogy kattintgathatok vele kedvemre!

Tegnap kidíszítettem a falamat, az elmúlt idők képeivel! Szalagavató, ballagás, lányos bulik... Minden fontosabb pillanatról, találkozásról és eseményről van most kép a falon. Nagyon kedvemre való! Szerintem Panninak is tetszik, azóta lelkesebben úszkál előtte! Mert egyébként Panni él! Mostanában mindenki azzal jön,hogy a Panni él még, mert már rég beszéltem róla. Persze, hogy él! Fiatal még, hogyne élne!

Elég meleg van. Ma. Meg minden nap mostanában. Én ezt nem szeretem! Kérem vissza a tavaszt! Az az én kedvemre való! Nem szeretem a nyarat, a meleget, az izzadást... És lesz még ennél sokkal melegebb is... Akkor meg majd ezt, a mostani időt sírom vissza, nem igaz?
Nekem soha semmi nem jó (de ez tényleg igaz!)!

Májusi első

Még mindig hihetetlen számomra, hogy elballagtam és a mai nappal már túl vagyok az első érettségin.
Mindig olyan távolinak tűntek ezek a dolgok! Mindig azzal nyugtattam magam, hogy messze van még, messze... Aztán rájöttem, hogy ez nem valami okos módszer, mert mindenre ezt mondom és minden egy, kettőre itt van a nyakamban. Ahogy ez a ballagással meg az érettségivel is történt!
Egy ideje, mióta felnőttem, hogy így fogalmazzak, mindent máshogy élek meg, mint gyerekként, és bevallom őszintén ez nem mindig tetszik. Persze jó is, mert kevésbé vagyok izgulós és félős, de egy-egy nagyobb eseményt is másként élek át, kevésbé lelkesen, mint gyerekként. Furcsa! Néha csak arra eszmélek, hogy oké, ott voltam, átéltem, ez is megvolt, de mi is történt valóban? Olyan furcsa helyzet ez!
Egyszerre tölt el jó és rossz érzés a középiskola befejezésének gondolatától. Jó, hiszen már régóta vártam, hogy legyen már vége, mert már azért untam. Nem éreztem már sokszor jól magam suliba, az órákon, és hogy még mindig van egy csomó felesleges dolog, amit be akarnak sulykolni a fejembe. Rossz viszont, hiszen széthullik az osztály, még ha sokszor bosszankodtam is miattuk, azért rossz, hogy többet nem lesz együtt az egész. És félek kicsit az ismeretlentől is. Hiszen ezzel lezárult egy újabb korszak az életemben és kezdődik egy egészen más.
Még ha nem is megyek (egyelőre) főiskolára, mégis csak mást fogok tanulni, más közegben, más osztályban. Viszont már várom! Kíváncsi vagyok és érdekel a dolog!
Persze, még előtte legyünk túl az egész érettségi mizérián, kezdve a holnapi nappal, amitől nagyon félek...!

Arról, ami megadatik

Sokat gondolkodom mostanában, hogy miket szeretnék. És itt most nem kézzel fogható, tárgyi eszközökre gondolok, hanem sokkal fontosabb, emberi dolgokra. Szeretnék például egy igaz, nagyon jó barátot. Olyat, amilyen sok embernek van. Olyat, aki tényleg olyan, mint hogyha a másik feled lenne. Én még sosem éreztem, hogy lenne ilyenem. Sok embert hittem már ilyennek, de aztán később mindegyikről bebizonyosodott, hogy tévedtem. Egy idő után már kissé unalmas a keresgélés, és vágyakozás. Szóval én inkább csak várom, hogy hátha egyszer ez is sikerül! Nagyon örülnék neki és nagyon boldog lennék! Megbecsülném az az egyetlen embert, az igaz barátot.
Emiatt irigykedni és képes vagyok. Pedig nem tartom magam irigy embernek. Nem jellemző rám, hogy egy klassz ruháért vagy szép hajért irigykednék egy másik emberre, lányra. Emiatt azonban igen. Nagyon tudom sajnálni olyankor, hogy nekem nincs ilyen ember az életemben. Akivel mindent megoszthatnék, akiben teljes mértékben megbizhatnék, aki nem bosszant és aki olyan, mint én. Ugyanazokat a dolgokat szeretnénk, ugyanazokat utálnánánk. Ugyanúgy vélekednénk dolgokról és ugyanúgy látnánk dolgokat. Ugyanolyan komolyak lennénk. Ugyanazok a dolgok lennének fontosak számunkra, az életben és abban, amit még el szeretnénk érni. Remek lenne! Csodálatos! Szeretném.
Ilyen dolgokra gondolok, amikor azokra a dolgokra utalok, ami nekem nincs, másoknak viszont van.
Ilyen még a tehetség is. Én erre nem feltétlenül vágyom, úgy mint hogy színész, festő, zenész vagy hasonló szeretnék lenni. Inkább csak szeretnék szépen fogalmazni, szeretnék jobban dolgokat megeleveníteni például egy-egy fotón. Szóval nem kell nekem világsiker, inkább csak magammal legyek megelégedve, nem érdekelnek mások. Így talán egyszerűbb, és érthetőbb! Ezt szeretném.
Bosszantani tud, mikor valakinek van ilyen tehetsége, vagy ennél nagyobb, teszem azt remek énekhangja, és elfecsérli. Mikor nem becsüli, hagyja és nem törődik vele. Mikor nem akarja kihozni magából ennek érdekében a maximumot, amikor vannak olyan emberek, akik az ő tehetségének a töredékéért ölni tudnának. Ez elég bosszantó és értelmetlen dolog úgy hiszem!
És annyi ilyen dolog van még a világban... Annyira furcsa ez az egész! Mindennek meglenne a maga helye és minden mehetne sokkal jobban, sokkal jobb mederben. Mindenki, legalábbis jó páran, véleményem szerint, sokkal boldogabb és kiegyensúlyozottabb életet tudnának élni. És legyen ez a végszó.

Szeptember

Hol van az még?

Ha valami távolabbi dolgot említ az ember, mondjuk maradjuk a mostani példánál, szóval egy távolabbi, másik évszak hónapját említve, mindenki azt mondja, hol van az még?
Jól emlékszem, mikor tavaly szeptemberben - épp hogy elkezdődött az új tanév - megemlítettem anyunak, hogy nem sokára itt a karácsony. Erre ő ismét mondta, hogy hol van az még? Mondtam, hogy majd meglátod... És hipp hopp itt volt a karácsony! Anyu sem hitte el, hogy milyen hamar telik az idő.
Szóval ez a mostani szeptember is majd egy kettőre itt lesz, én tudom!
Sok minden fog még addig történni, nem akarok én ennyire előrerohanni. Hiszen olyan dolgok történnek majd velem, amik máskor nem fognak. Amik lezárják a középiskolás tanulmányaimat. Itt lesz a nyár, ami mindig élményekben gazdag, azt sem szeretném azért kihagyni, annak ellenére, hogy utálok izzadni! Megkapom a csodagépet érettségire, akkor még boldogabb lesz a nyári szakasz, hiszen folyton kattintgatni fogok, úgy tervezem!

De aztán bármennyire is akarom majd húzni a nyár végét, nem fogom tudni!
Szeptember sok újat fog hozni, amelyek közül nem mindegyiknek örülök kitörő örömmel.
Én új tanévet kezdek, újságírást fogok tanulni, amit azért várok, hiszen mindig is vonzott ez a dolog és kíváncsi vagyok!
De Ő messze lesz! Hiszen azért Kortrijk nem egy séta távra van innen! Nagyon fog hiányozni! A lassan 5 év alatt még sosem töltöttünk egymástól messze ennyire sok időt, ekkora nagy távban. Furcsa lesz és rossz! De meg kell szoknom, hiszen "csak" fél év! Majd az is hamar elrepül, mint ide szeptember. - Ezzel nyugtatom magam!
Persze semmiképpen nem bánom, hogy megy, még hogyha rettentően is fog hiányozni! Neki ez mindennél nagyobb, vissza nem térő alkalom, és fontos számára! Nem szerettem volna megakadályozni ebben! Szüksége van rá, hát menjen! Én majd itthon várom, hiányolom és szeretni fogom!!

Vasárnap délutáni vélemények

Annyira utálom ezeket a hatalmas társadalmi különbségeket.

Ez a minap fogalmazódott meg benne, amikor bicikliztünk a külvárosban. Akkora háznak nevezett palotákat építettnek egyesek maguknak (és a családjuknak), hogy egy olyanból a mi lakásunk huszonötször kijönne. Felháborító!
Egyrészt azért, mert másoknak még csak töredéknyi otthonuk sincs, másrészt meg mert emiatt feljebb valónak érzik magukat a tulajdonosaik, a normál átlag embertől. Fennhéjázók, nagyképűek. Utálom az effajta embereket!
És azt a társadalmi beidegződést is, hogy mindig tuti, minden nagyon jól működik, minden legyen mindennél jobb, törődjünk a környezetünkkel, egymással, a társadalommal, a világgal, segítsünk a rászorultakon és mindjárt jobb lesz a világ! Mindenki ezt hangoztatja és tenni senki nem tesz érte! Ez nagy hülyeség! Én nem beszélek olyan dolgokról, amiket nem teszek/nem tennék mert. Minek? Értelme semmi. Felesleges szájtépés.
Terveim nekem is vannak/lennének, hogy hogyan tegyük jobbá az elfajult világunkat, de nem alkotok téziseket, amiket mindenki nagy dobra ver, de tenni senki nem tesz érte - vagy legalábbis csak nagyon kevés, aki tud és akar.
És persze ezzel párhuzamosan - a dumával párhuzamosan - minden az ellentétes irányba halad. Minden rosszabb, minden a csőd szélére kerül, minden romlik, egyre több az erőszak és a fejvesztettség.
Régen, érdekes nem volt ekkora nagy fenék kerítve ennek az egésznek, mégis jobban és értelmesebben éltek az emberek! Akkor most hol a hiba?
Mindenkiben! Úgy gondolom, hogy mindenkiben! Aki elindította, aki benne él, aki bele születik. Egyrészt nem is tehetünk róla, de azért elég felháborító! Hiszen vannak, akiket ez egyáltalán nem is érdekel. Mindenki a saját érdekeit nézi és követi. Senki nem törődik már a másikkal, az idegennek, aki lehet, hogy ugyanolyan ember, mint ő, de nem is veszi vagy nem is akarja észre venni. Mindenki rohan! Mindenki siet valahová! Mindenkinek annyi dolga! Közben pedig fokozatosan veszik ki az társadalom tagjaiból az emberség, és a valós érzelmek. Az apró dolgok elértéktelenednek, minden a pénz és a külsőségek!

Nagyon nem tetszik ez a világ így nekem!

Április kezdete

Ez azért szerintem már több, mint tavasz! Hol volt az igazi tavasz? Az a pulcsiban, kiskabátban mászkálós tavasz? Kedden még tél volt, csütörtökön meg már nyár. Én a tavaszt szeretem. Nekem az a kedvencem!

Helló tavasz!

Az utóbbi napok időjárása után, úgy hiszem, hogy itt a tavasz! Legalábbis a mai nap határozottan egy tavaszi nap volt! Nem úgy, mint a tegnapelőtti, amikor úgy körülbelül 1 óra alatt minden időjárási jelenség lejátszódott: dörgött, fújt, eset hó, jég, eső, sütött a nap.
A mai napsütés nagyon boldoggá tett, pedig van, ami borongóssá teszi a mostani napokat...
Volt megint boldog pillanat: elmaradt tesi órán ülünk a lányokkal a napsütésben, az iskolai padon és nevetünk. Remek érzés volt! Jól éreztem magam, tökéletesnek mondható pillanat volt (ismét)!



Szeretem a tavaszt, bár ennek már szántam egyszer egy egész bejegyzést!
Csodálatos a napsütés és hogy megjelentek a katicák. Ma is találkoztam néggyel is! Olyan helyesek és kedvesek. A színükkel és a pöttyeikkel olyan bohókásak! Szeretem őket! És szerintem ők is engem, mert mindig találkozom úton-útfélen egyel, bár merre járok is, a jó idő beköszöntével.

Ha minden jól megy, teljesül egy kis rész álmom!
Már, mint... nagy álmom, hogy egyszer legyen egy törpenyuszim. De anyuék nem engedik ide a lakásba... Ezért megfogadtam, hogyha elköltözöm, akkor az lesz az első dolgom, miután beköltöztem, hogy veszek egy Juci nevű törpenyuszit.
Mivel közeledek a Húsvét, rávettem anyuékat, hogy hozzunk a mamától egy kisnyulat, mert ha minden igaz, akkor addigra születnek majd ismét. Pénteken elhozzuk és keddig maradna! Remélem, hogy addig nem változik a terv! És neki is Juci lesz a (z ideiglenes) neve! :)