A gyerekek jól vannak

Avagy a mai mozi délután filmje.

Miután a neten rátaláltam a címre és kattintottam, csak a rövid ismertetőjét olvastam el, és a képeket néztem meg a filmrészletekről. Nem tudtam mit várjak a filmtől, őszintén szólva. Igazából csak kíváncsi voltam, hogy milyen lesz, ha már egy

szer a 2011-es Golden Globe legjobb film díjat, zenés film és vígjáték kategóriában megnyerte. Illetve Annette Bening is megkapta érte a legjobb színésznőnek járó díjat.
Mikor elkezdődött a film már tudtam, hogy ez azért más, mint amire gondoltam. Nem is tudom, a díjnyertes filmeknek mindig van egy olyan különös hangulata. Másabbak, mint a normál filmek, én azt mondom. Mindig így érzem. Furcsábbak. Kicsit elvontabbak. Itt is ezt éreztem. De lekötött, így nem hagytam abba és végig ültem a 106 percet.
Érdekes egy film, mindenesetre.
Kicsit a történetéről... Két leszbikus nő Nic (Annette Bening) és Jules (Julianne More) két, mesterséges megtermékenyítéssel lett gyermeküket nevelik. A lány, Joni 18 éves, öccse pedig, Laser 15 éves. Laser kíváncsiskodni kezd az apja után, miután megtudja, hogy ő is és nővére is mesterséges megtermékenyítés útján jött a világra. De mivel Laser még kiskorú, így Jonit veszi rá arra, hogy keresse meg a spermadonor központ segítségével apjukat. - Itt csöppenünk a történetben, már a film legelején.
A fiatalok kiderítik, hogy egy étterem tulajdonos "életművész"

Paul mindkettőjük apja, aki 19 évesen, pénzkereseti forrásként adományozott spermákat. Joni és Laser találkoznak "apjukkal", majd nem sok idő elteltével Laser kikotyogja anyáiknak a titkot, hogy rátaláltak Paulra. Ezután kezdenek igazán bonyolódni a szálak. Nic és Jules is úgy döntenek, hogy szeretnének találkozni Paullal. Jules eleinte távolságtartóbb, mint Nic, mégis a történet végére Nic az, aki ellenzi az egész jó viszonyt Paul és a családjuk között.
Jules, miután kertépítéssel kezd foglalkozni és Paulnak épp van egy "elsorvadt" kertje, örül, hogy Paul felajánlja neki, hogy hozza helyre a kertjét. Azonban a kertépítés közben egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és többször ágyba is bújnak, miután Jules Paul társaságában megtalálja azokat az örömöket, amiket Nictől már jó ideje nem kap meg. Mivel ő egyébként állandóan dolgozik - orvos -, kimerült és feszült.

Viszont ez a titok sem maradhat örökre csöndben, így egy családi ebéd alkalmával, amit Paulnál töltenek, lelepleződik a románc, a mosdóban hagyott fésű által. Nic teljesen összeroskad. A gyerekek is megtudják és haragudni kezdenek anyjukra... Jules napokig a kanapén éjszakázik, Joni pedig leissza magát.
Majd mikor Joni a nyár végén főiskolára meg, és rájönnek, hogy már nem lesz semmi sem olyan, mint régen volt, minden jóra fordul...
Dióhéjban ez a történet.

A film furcsasága ellenére, nekem tetszett. Jól ábrázolja egy leszbikus pár kapcsolatát és családját. Hogy ők hogy nevelnek gyereket, illetve, hogy két kamaszkorú számára milyen két anyával élni. Bár ez nyilván Amerikában sokkal elfogadottabb, mint nálunk.
Viszont tetszik - még ha ez is furcsa kicsit -, hogy tényleg nincs semmiféle elhatároltság a fiatalokban, hogy nekik két anyjuk van. Valamint miután megtalálják az "apjukat" teljesen összebarátkoznak vele, és elfogadják, hogy ő is része lesz az életüknek egyik napról, a másikra.
Tanulságos film szerintem, bár nem fogom túl gyakran elő venni!

Csajoskodás

Korábban nem volt példa effajta, igazán csajos bejegyzésre, viszont most nagyon kedvet kaptam. Mostanság elég sok szépségápolással kapcsolatos blogot olvasgatok, nézegetek és meghozta a kedvemet.
Mindig tetszettek a sminkelés előtt és után készült képek, hogy egy-egy naturális arcbőrből, milyen nagy változást lehet elérni egy kis sminkkel. Na hát tegnap én is készítettem egy "előtte" és egy "utána" fotót. Íme:

Amit pedig használtam az "átváltozáshoz":

maybelline new affinitone alapozó
wibo púder
'no name' pirosító
essence 8 színű szemhéj púder
manhattan colour meets szemceruza
she XXL carbon fekete szempillaspirál

Felnőttség, avagy cseppet sem vágyom vissza az iskola padba

Minden hétköznap reggel morcosan kelek fel. Morcos vagyok egészen addig, míg fel nem ébredek rendesen. Ez úgy a hajszárítás, fog- és arcmosás után, de még az öltözködés (pizsamát le, "utcai" bugyit, cicifixet, zoknit, ruhát, cipőt fel) előtt szokott bekövetkezni. Aztán útnak indulok.
Az én utam a munkahelyemre, egészen a múlt hét péntekig cirka 20 perc volt, ez mára úgy 18,5 percre csökkent le. Hol sebesebben, hol kevésbé sebesen haladok. Természetesen a tempó nem csak tőlem függ, hanem az esetleges "úton állók"-tól, autóktól, biciklisektől, botos néniktől, hancúrozni vágyó, anyuka által maga után vonszolt óvodásoktól, kisiskolásoktól.
A tempó változó, az útvonal változatlan. Először egy lakótelepen
haladok át, majd egy általános iskola, azután egy középiskola és végül két óvoda mellett. Az autók egymást érik, nem kevésszer kisebb forgalmi dugót okozva, az amúgy is keskeny úton. (Nem még ha mindkét oldalról parkolóként használják a kényelmes családanyák. Mert nem gondolom, hogy az összes óvodás meg kisiskolás gyerek a közeli falukból, vagy a város másik végéből jár oda óvodába... Na de sebaj, ez egy más téma.) Akarva-akaratlanul belehallgatok a mellettem elhaladók beszélgetésébe.
(És itt megjegyezném, hogy van egy kedvenc apukám. Aki rendszeresen hordja a kisfiát óvodába reggelente és mindig beszélgetnek, vagy játszadoznak menet közben. Nagyon értelmes a kisfiú és nagyon "komoly" dolgokról tud vele az apukája beszélgetni.)

A már említett középiskolába, bandába verődött diákok bandukolnak. (Bár csak az ő beszélgetésüket - vagy inkább dumájukat - ne hallanám sokszor...) Fő téma a szerelem, a hétvége, a buli, a piálás (hát persze!) és a tanulás, meg a jegyek.
A sok "okosság" helyett az utóbbi kettőn mindig megakad a fülem, és olyankor elgondolkodom...
Már lassan 1 éve, hogy nem járok iskolába, nem kell tanulnom, házit írnom, vizsgáznom, iskola padban ülnöm és engem ez egy cseppet sem zavar. Mindig azt mondták, a már "nagy" dolgozóba járók, mikor én még "kicsi", isibe járó kisleány voltam, és azért nyünnyögtem, hogy már 'megint iskola' és 'már megint tanulni kell', hogy fogod te még visszasírni ezeket az éveket. Ilyenkor igazán gondtalan az ember. Naná!

Én mindig arra vágytam, hogy hazajöjjek a munkából délután, és akkor

legyen szabad a napom hátralévő része. Már mint hogy ne kelljen még akkor is az iskola dolgokkal foglalkoznom. Tanulni, utána járni, írni stb. stb. Most így van és én marhán élvezem.
5 óra környékén hazaérek a munkából és az utána lévő néhány óra - lefekvésig - csak az enyém (meg persze azé, akire szánni akarom). De nincs tanulás!
Azt hiszem én kijelenthetem, hogy utáltam tanulni! Így, iskolai szinten persze.
Annyi igazságtalan és felesleges dolgot tapasztaltam meg a 15 év iskolában töltött idő alatt, hogy komolyan mondom, amikor ilyen helyzetekben belegondolok, elmegy a kedvem mindentől. A sok feleslegesség, a sok ostobaság, az egymáshoz alkalmazkodás, mind-mind teljesen értelmetlennek tűnik számomra, a mai 22 éves fejemmel.
Annyira utáltam az akaratlan megfelelést másoknak, a sok magolást, amiből mára már semmit nem tudok, de hány hétvégém ment el vele, mire azt mindent a fejembe vertem. A sok igazságtalan viselkedést, amit a mai napig nem tudok megbocsájtani az okozójának!

...
Tehát most úgy vagyok, hogy élveztem a "felnőttség" ezen

oldalát. A munkás, pénzkeresős, önálló, szabad részét. Egyelőre eszem ágában sincs tanulni, vagy újra iskolába járni. (Nem is tudom, hogy lesz-e ilyen még valaha egyáltalán? Mindenesetre erről nem mondok le.)
Bár lehetne könnyebb kicsit, de az meg már luxus lenne nem igaz? Mert miért is kellene mindig jobbat akarni, miért nem lehet a meglévőből kihozni (vagy csak kigondolkodni) a legjobbat? Én most ezen vagyok. Hatott az enyhe depresszió ellene készítményem! A patikus hölgy is megkérdezte, hogy hatott-e? HATOTT. (És akkor most tudósítottam is a bevált módszerről!)

http://weheartit.com

"Macskásulás"

Ma azt mondta nekem valaki, hogy "Szerintem neked egyedül kellene élned! Elfőzőcskéznél, eltévézgetnél, elinterneteznél, elolvasgatnál, fürdenél, aludnál és kész!" E mellé pedig mellékelt egy mosolyt. Ő csak viccből mondta, viszont az én fejemben nem egyszer megfordult.
Néha nagyon nagyon szeretnék hazajönni, a pici lakásomba, ahol rajtam kívül csak egy lusta, de hűséges macska lakna. Nem lenne senki, aki a fülembe dünnyögne, akit kerülgetnem kellene, aki ott lenne, amikor én magányra vágyom, hanem csak lennék egyedül magamban (meg a macskával) és kész. (Még hogyha a "macskásodást" sokan öregasszonyos fázisnak is vélik!)
Néha erre vágyom a legjobban!!! Például most is!

Vasárnapi rossz kedv

Én mindig tudtam, hogy érzelgős vagyok és még inkább hangulatzavarós. De minél idősödöm és minél többször tör rám a hirtelenből egy újabb hangulatváltozás, annál jobban zavar! Már odáig jutottam, hogy komolyan elgondolkoztam, hogy nem-e kellene kezeltetnem magam?!

Nem vagyok elmebajos, pszichopata vagy depresszív, viszont nem gondolnám, hogy ez normális, ami mostanában történik a fejemben, a lelkemben.
Folyton gyötröm magam valami hülye gondolattal, folyton morgok magamban valamin, mindig pesszimista gondolatok lesznek úrrá rajtam és ennek fejében még rosszul is alszom. Nem egy kellemes létállapot, az egyszer biztos!

Gondolkoztam, hogy mi lehet a fő okozója ennek az állapotnak, és arra jutottam, hogy nincs konkrétan egy nagy rossz dolog, ami történt velem, hanem inkább csak minden, ami bánt(ott), rosszul érint(ett), felkavar(t) az mind így egy huzamban jön ki rajtam.
Mind a magánéleti, mind a munkahelyi, mind az egyszerű hétköznapi problémáim így kerülnek feldolgozásra.

Egy-egy ilyen hangulatváltozásos állapot nagyon el tudja cseszni a napomat/napjaimat. Mint például ezt a mait is... De az még csak hagyján lenne, hogy a saját napom elcsesződik egy ilyennel, de mikor a körülöttem élőket, a családomét, a barátomét, barátaimét is elrontom, az még nagyobb lelkiismeret furdalást tud okozni. Ami egy-egy ilyen helyzetet cseppet sem könnyít meg.

Tehát megoldást kell eszközölnöm! Valami pozitív segítséget! Vagy így, vagy úgy. Ha valami beválik - mert tervek vannak -, akkor tudósítok!

http://weheartit.com/

Péntek esti film klub

Mostanában megint rákaptam a filmezésre. Bizonyára az időjárás az legnagyobb "okozója" az egésznek. Bár nem is bánom, mert nagyon régóta nem volt időm, kedvem vagy lehetőségem,

hogy végig nézzek egy másfél órás filmet.

A múlt év végén az ünnepek előtt és köztük is ismét volt idő és lehetőség. Így aztán ki is használtam.
El kezdtem keresgélni, hogy az utóbbi időben miről maradtam le... és sajnos azt kellett tapasztalnom, hogy sok mindenről nem. Régebben ennyi idő alatt csak kapkodtam volna fejemet, hogy "még ezt is meg kell néznem", "ilyen is volt?", "erről is lemaradtam?" és körülbelül egy héten át napi 10 órában filmet kellett volna néznem ahhoz, hogy kielégítsem a kíváncsiságomat.Most ez nem volt így. Átnéztem a 2011-ben bemutatott filmeket. Elolvastam a rövid ismertető, utána pedig egy-két kritikát is átfutottam ezekkel kapcsolatban, hogy azért tudjam, hogy mire vállalkozom. De a legtöbb nem ragadott magával. Volt ahol már a leírásnál eluntam magam, volt ahol pedig a kritikák győztek meg - pedig ezeknek korábban nem engedtem, mert nagyon sokszor volt úgy, hogy amilyen filmet nagyon lehúzott a közönség, nekem épp az tetszett.Tehát a keresgélés nehezen ment. De azért találtam pár kedvemre valót!

Mint például a ma esti filmet is, A mestergyilkos (The Mechanis). Rájöttem, hogy én nagyon csípem az akció filmeket, amikor lövöldöznek, törnek-zúznak, véreznek, "nagyfiúskodnak". El is felejtettem, hogy én ezt ennyire szeretem! Pedig de. Határozottan.Nagyon kedvemre való volt a film. Alapjáraton a főszereplő, Jason Statham is egy olyan figura, akit nem csak a színészi szereplésért lehet kedvelni, valljuk be őszintén, lányok! Szeretem az izzadását, a duzzadó ereket a homlokán és az izmos kockahasát egy-egy akció jelent közben. Jó persze, nem ez volt a lényege a filmnek, sőt egyikben ő általa főszerepelt filmet sem emiatt néztem meg csak és kizárólag. Bár nem gondolom, hogy a Szállító 1-2-3. sokat mondó lenne nélküle.

Viszont ez, valamint a tegnap esti, A feláldozhatók ( The expendables) nagyon tetszett. Az utóbbi 2. részének nagyon várom már az idei bemutatását, amelynek magyar bemutatója a születésnapom hónapjára, szeptemberre várható.

Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy addig is igyekszem behozni azt a kevés elmaradásomat - legfőképpen a Jason Statham - filmek terén.

Rossz indulatból csillagos ötös ?!

Sokszor, olyan sokszor nem értem az embereket!
Mint ahogy azt már jó párszor megénekeltem... akarom mondani megírtam.
Azt mondják az emberek alapvetően jó indulatúak. Ezt a felfogást, sok-sok ténnyel alátámasztva, OLVASVA még el is fogadnám, hogyha erre a valóságban, TAPASZTALVA nem cáfolnának mindig rá. Persze most erről úgy beszélek, mintha én nem lennék ember, pedig nagyon is az vagyok. Sőt, sokszor észreveszem magamon is, hogy rettentő rossz indulatú tudok lenni. De akkor honnan ez a nagy képzelgés (megállapítás?), hogy olyan marha jó indulatúak vagyunk?!

Azt veszem észre, hogy mindenki addig jó indulatú, amíg látja benne a maga hasznát. De itt meg már az önzőség kezdődik, ami nem hinném, hogy sokkal jobb tulajdonság, mint a rossz indulat. Tehát? Az ember addig kedves, jó indulatú és segítőkész, amíg érzi azt, hogy ebből neki bármiféle haszna, előrébb valója, jutalma van. Amint ennek kicsit is halványultságát tapasztalja, meghőköl és próbálja ismét a maga malmára hajtani a vizet. Megy ez addig, amíg egyszer csak észreveszi, hogy a próbálkozás hiába való, és elkezdődik az önzőség.
Olyan furcsa dolog ez! Miért kell így lennünk? Miért kell így viselkednünk?
Annyival szebb és vidámabb lenne minden, hogyha nem lenne ez mind! Ha tényleg abból származna előnyünk, ha segítenénk egymást és kedvesek lennénk egymással. Sokkal másabb életünk lenne.

Kár hogy ez meg a világbéke /:)/ nem megy ilyen könnyen!