Felnőttség, avagy cseppet sem vágyom vissza az iskola padba

Minden hétköznap reggel morcosan kelek fel. Morcos vagyok egészen addig, míg fel nem ébredek rendesen. Ez úgy a hajszárítás, fog- és arcmosás után, de még az öltözködés (pizsamát le, "utcai" bugyit, cicifixet, zoknit, ruhát, cipőt fel) előtt szokott bekövetkezni. Aztán útnak indulok.
Az én utam a munkahelyemre, egészen a múlt hét péntekig cirka 20 perc volt, ez mára úgy 18,5 percre csökkent le. Hol sebesebben, hol kevésbé sebesen haladok. Természetesen a tempó nem csak tőlem függ, hanem az esetleges "úton állók"-tól, autóktól, biciklisektől, botos néniktől, hancúrozni vágyó, anyuka által maga után vonszolt óvodásoktól, kisiskolásoktól.
A tempó változó, az útvonal változatlan. Először egy lakótelepen
haladok át, majd egy általános iskola, azután egy középiskola és végül két óvoda mellett. Az autók egymást érik, nem kevésszer kisebb forgalmi dugót okozva, az amúgy is keskeny úton. (Nem még ha mindkét oldalról parkolóként használják a kényelmes családanyák. Mert nem gondolom, hogy az összes óvodás meg kisiskolás gyerek a közeli falukból, vagy a város másik végéből jár oda óvodába... Na de sebaj, ez egy más téma.) Akarva-akaratlanul belehallgatok a mellettem elhaladók beszélgetésébe.
(És itt megjegyezném, hogy van egy kedvenc apukám. Aki rendszeresen hordja a kisfiát óvodába reggelente és mindig beszélgetnek, vagy játszadoznak menet közben. Nagyon értelmes a kisfiú és nagyon "komoly" dolgokról tud vele az apukája beszélgetni.)

A már említett középiskolába, bandába verődött diákok bandukolnak. (Bár csak az ő beszélgetésüket - vagy inkább dumájukat - ne hallanám sokszor...) Fő téma a szerelem, a hétvége, a buli, a piálás (hát persze!) és a tanulás, meg a jegyek.
A sok "okosság" helyett az utóbbi kettőn mindig megakad a fülem, és olyankor elgondolkodom...
Már lassan 1 éve, hogy nem járok iskolába, nem kell tanulnom, házit írnom, vizsgáznom, iskola padban ülnöm és engem ez egy cseppet sem zavar. Mindig azt mondták, a már "nagy" dolgozóba járók, mikor én még "kicsi", isibe járó kisleány voltam, és azért nyünnyögtem, hogy már 'megint iskola' és 'már megint tanulni kell', hogy fogod te még visszasírni ezeket az éveket. Ilyenkor igazán gondtalan az ember. Naná!

Én mindig arra vágytam, hogy hazajöjjek a munkából délután, és akkor

legyen szabad a napom hátralévő része. Már mint hogy ne kelljen még akkor is az iskola dolgokkal foglalkoznom. Tanulni, utána járni, írni stb. stb. Most így van és én marhán élvezem.
5 óra környékén hazaérek a munkából és az utána lévő néhány óra - lefekvésig - csak az enyém (meg persze azé, akire szánni akarom). De nincs tanulás!
Azt hiszem én kijelenthetem, hogy utáltam tanulni! Így, iskolai szinten persze.
Annyi igazságtalan és felesleges dolgot tapasztaltam meg a 15 év iskolában töltött idő alatt, hogy komolyan mondom, amikor ilyen helyzetekben belegondolok, elmegy a kedvem mindentől. A sok feleslegesség, a sok ostobaság, az egymáshoz alkalmazkodás, mind-mind teljesen értelmetlennek tűnik számomra, a mai 22 éves fejemmel.
Annyira utáltam az akaratlan megfelelést másoknak, a sok magolást, amiből mára már semmit nem tudok, de hány hétvégém ment el vele, mire azt mindent a fejembe vertem. A sok igazságtalan viselkedést, amit a mai napig nem tudok megbocsájtani az okozójának!

...
Tehát most úgy vagyok, hogy élveztem a "felnőttség" ezen

oldalát. A munkás, pénzkeresős, önálló, szabad részét. Egyelőre eszem ágában sincs tanulni, vagy újra iskolába járni. (Nem is tudom, hogy lesz-e ilyen még valaha egyáltalán? Mindenesetre erről nem mondok le.)
Bár lehetne könnyebb kicsit, de az meg már luxus lenne nem igaz? Mert miért is kellene mindig jobbat akarni, miért nem lehet a meglévőből kihozni (vagy csak kigondolkodni) a legjobbat? Én most ezen vagyok. Hatott az enyhe depresszió ellene készítményem! A patikus hölgy is megkérdezte, hogy hatott-e? HATOTT. (És akkor most tudósítottam is a bevált módszerről!)

http://weheartit.com