Őrült világ - Azaz az első vélemény

Rég olvastam könyvet. Mostanában inkább újságot olvasok, leginkább Nők Lapját.
Az egyik számban közöltek egy rövid írást Dobray Sarolta - Őrült világ című könyvéből. Pontosabban az "Olasz meló" elnevezésű riportból. Felkeltette az érdeklődésemet az írás. Mind a tovább olvasásra, mind pedig az egész "Őrült világ"-ra. Így tegnap délelőtt megrendelt, és ma délelőtt már, az internetes könyváruház és a futárszolgálat gyorsasága végett a kezemben is foghattam. Délután óta pedig az olvasásé a főszerep...

Szeretem az ilyen jellegű könyveket. A riport sorozatokat, amelyek tényleges, valóságos élethelyzetekről szólnak, valóságos, hús-vér emberek szereplésével.
Ezenkívül az ön- és életrajzi könyveket szeretem még.

Ez a mostani is nagyon izgalmasnak bizonyult, most, pedig még csak az első, azaz a már fentebb említett portrén vagyok túl. De már ez nagyon elgondolkodtatott...

Az "Olasz meló" olyan fiatal lányokról szól, akik külföldön, azaz Olaszországban vállalnak önként munkát. Azaz prostituáltak.
A riportban a legtöbb esetben Dobray Sarolta a futtatójukkal, közvetítőjükkel készült beszélgetéseket közli, akit egyszerűen csak Z.-ként említ.
Z. rábeszéli az újságírónőt, hogy menjen ki ő is Olaszországba az egyik lakásba, ahol a lányok dolgoznak, hogy élesben lássa, hogy hogy is működik ez. Úgy hitelesebb képet kaphat róla. Sarolta ki is utazik... Leírja az ott tapasztalt és átélt szituációkat, eseményeket.
Igazából cseppet sem megrázóak az ott történtek. Nincs benne semmi durvaság, undor, vagy nem várt dolog. Minden úgy történik ezekben a lakásokban - a leírtak alapján -, mint ahogy azt egy laikus, aki hallott már az ilyen dolgokról, el tudja képzelni. Csengetnek a férfiak, a lányok ajtót nyitnak, megbeszélik, hogy a lány mit vállal mennyiért, előre fizet, a lány pedig végzi a dolgát...
Tényleg nem ezek a dolgok rendítettek meg, hiszen hány olyan ismerős meg ismeretlen ismerős van csak az én környezetemben is, akiről tudom, mindenki tudja, hogy miből él, miért van kint külföldön, hogy itthon miket hazudozott/hazudozik össze-vissza a családtagjainak, ismerőseinek.
Viszont az az erkölcstelen viselkedés, ahogy ezek a lányok élni tudnak, és ahogy képesek még tükörbe nézni, az gusztustalan számomra.
Hihetetlen bele gondolni, hogy a pénz mekkora úr. Hogy mikre rá nem vesz fiatal, egészséges, csinos és okos lányokat az élet csak azért, hogy 10 napért több, mint fél millió forintot haza tudjanak vinni.
Próbáltam beleképzelni magam a helyzetükbe, de őszintén szólva nem ment. Mivel én nekem egy percre nem fordulna meg a fejemben, a legéhínségesebb időszakban sem, hogy a testemet áruljam, és kihasználjanak.
Elmondták ezek a lányok, hogy nem tudják abba hagyni, mert megteremtenek ezzel a munkával egy olyan életszínvonalat magunkat, amelyet már nem tudnak mellőzni egy idő után. Nem képesek lemondani róla. Márkás ruhák, lakás, ház, autó, föld körüli utazás...
De elmondják azt is, hogy ezek megvásárlásával sem boldogok. Akkor meg nem értem? Ellentétekbe ütköző dolgok ezek. Ha nem boldogok ezekkel a dolgokkal, akkor miért van rá szükségük. Ha nincs rá szükségük, miáltal nem boldogabbak tőlük, akkor minek kell kurválkodni értük?!
Bár bizonyára ez a "szakma" egy másfajta életszemléletet, felfogást szükségeltet, mint amivel én rendelkezem.
Mindenesetre elborzasztó, hogy nem kis rétege a női társadalomnak így él Magyarországon. Kérdem én: mire jó ez egyáltalán? Ha nem is akarnak változni, akkor lehet szidni az életet és lehet boldogtalannak lenni.
Tenni kell valamit a jóért, a szebbért, a boldogságért. A pénz nem minden. Sőőőőt... az csak egy kellék termék.

Mindenki úgy teljes, ahogy van!

Női mivoltomból eredendően érdekelnek a ruhákkal, cipőkkel, táskákkal, kiegészítőkkel, divattal stb-vel kapcsolatos dolgok. Persze, nem vagyok mániás. Sőt volt egy időszakom, amikor nem is érettem, hogy miért kell ezekkel a dolgokkal foglalkozni. Akkor annyira nem kötöttek le ezek a dolgok. Annak ellenére, hogy akkor ugyanúgy lány (nő?!) voltam és ugyanúgy foglalkoztam magammal.
Most sem mondanám, hogy mániás vagyok. Hogy mindent képes lennék eldobni egy-egy szép pár cipőért, vagy helyes kis ruháért. Nem, ilyen azért nem vagyok. És nem is kívánok lenni, mert azt már feleslegesnek tartom.
Ez a vonzódás egy fajta kódolt dolog, mint ahogy a férfiak mindegyikénél a kocsik iránti vonzódás.
A lényeg - hogy térjünk rá, mit is akarok valójában fejtegetni most; úgy is mostanság megkapom, hogy sokat körítek és elhagyom a lényegét a mondanivalómnak - hozzátenném, ez is egy fajta női vonás, mert mi szeretünk mesélni az ember előéletéről, akiről épp sztorizni kívánunk, még a férfiak, csak úgy belevágnak, hogy ezzel meg azzal azt történt, nem baj, ha azt sem tudjuk kiről beszélnek -, hogy nem ezekről a dolgokról szeretnék átlátszó és felesleges monológot folytatni, mert véleményem szerint azt megteszi jó néhány női lap. Én inkább egy ezzel kapcsolatos, mostanában engem nagyon foglalkoztató témáról.

Jártamban-keltemben, akarva-akaratlanul is figyelem az embereket. A kisgyerekeket azért, mert kisgyerekek, az időseket azért, mert idősek, a lányokat azért, mert lányok, a fiúkat azért, mert fiúk. A felnőtt nőket azért, mert felnőtt nők, a felnőtt férfiakat pedig azért, mert felnőtt nők. Ezzel csak azt akartam hangsúlyozni, hogy nem azért nézem például a fiúkat vagy a felnőtt férfiakat, mert mindegyikük tetszik. Vagy nem azért nézem a lányokat, vagy a felnőtt nőket, mert féltékenykedem rájuk. Nem semmi ilyesmi.
Csak figyelem őket. A viselkedésüket, a beszédüket, az öltözködésüket, a hajviseletüket, a sminkjüket, a hajukat, a szemüket, a vonásaikat, azt ahogy járnak az utcán, vagy ahogy ülnek a buszon vagy a vonaton...
Korábban volt bennem egyfajta féltékenység valóban. Hogy "milyen szép haja van", "milyen klassz ruhája van", "milyen csinos", "milyen szépek a szemei", "milyen aranyos és bájos", "milyen kedves hangja van" és hasonlók.
Mára, illetve az utóbbi egy néhány napban - igen, nálam úgy látszik a hosszú ideig tartó féltékenykedésnek a levetkőzésére pár nap is elég volt -, rájöttem, hogy felesleges dolgot csinálok, amikor féltékenykedem bárkire is. Bármilyen nemű és korú emberre.
Úgy látszik most kellett eljutnom idáig! A sok önmarcangolás meghozta eredményét.

Rájöttem, hogy nem kell folyton magamat másokhoz hasonlítani. Hogy nem kell ahhoz a hülye ideálhoz hasonlítgatnom magam folyton, akit olyan "nagy ésszel" kreáltam magamnak. Mert ez hülyeség!
Minden ember úgy más és értékes (már aki!), ahogy van. Úgy szép a maga különc és egyedigésébe, ahogy van. Kövérkésen, vékonyan, pisze orral, nagy fülekkel, nagy lábbakkal stb. stb.
Nem kell mindenkinek ugyanolyannak lennie. Nem kell mindenkinek átlagosnak lennie. Nem kell mindenkinek vékonynak lennie. Nem kell mindenkinek magasnak lennie. Nem kell mindenkinek szőkének, kék szeműnek lennie.
Mindenkinek olyannak kell lennie, amilyennek született. Ahogy azt már jól kitalálták neki a születése ideje előtt is!
Persze az, hogyha valaki például befesteti a haját (hogy csak egy ilyen példát hozzak), az egyáltalán nem bűn. Mert ha attól érzi jól magát, hogyha vörös helyett fekete a haja. Akkor hát tessék, inkább az olyan fajta dolgokról van itt szó, amikor az emberek képesek kés alá feküdni, csak hogy az amúgy is már nagy cickójuk helyett egy még nagyobb domborodjék a mellkasukon. Ezt tartom abszolút felesleges dolognak. Bár igazából engem ez sem igazán érdekel! Van erről egy véleményem és kész. Nem szeretnék ettől én még senkit sem lebeszélni erről, mert ha akarja, hát tegye.
Mindenesetre és sosem tennék. Nem szeretem az effajta mű dolgokat, mert egy idő után aztán majd mindenki műkörmös, póthajas, szilikon szájú meg műmellű lesz. Akkor én majd szépen kilógok a sorból, jó pár velem együtt gondolkodóval!

És hogy tovább gondolkodjak... ráeszméltem tehát, hogy felesleges folyton másokhoz hasonlítanom magam és felesleges akarnom, hogy másokra hasonlítsak, hogy olyan legyek, amilyen sosem lehetek. (Jó, talán ehhez lusta is vagyok, mert kőkemény munkával azért lehetnék olyan, amilyen mindig is akartam lenni. De minek? Felesleges! Hülyeség! Most már belátom.) Elfogadtam magam olyannak, amilyen vagyok. Szeretem a rakoncátlanul göndörödő, néha inkább egy óriás szénaboglyára hasonlító hajamat, a nagy zöld szemeimet, a szeplőimet, a hurkás hasamat, a fenekemet, a combjaimat, a lábujjaimat és mindenemet. Nem mondom, hogy most már marha kényelmesen érezném magam egy strandon, bikiniben, körülöttem 1000 szempár fürkészése közben, de már igazából nem érdekelne. Mert miért is érdekelne? Tisztában vagyok a hibáimmal, a rajtam javítást kívánó pontokról és testrészekről, de már nem foglalkozom vele.
Ilyen vagyok, amilyen vagyok! Így vagyok én teljes és egyéni személyiség!
Őszintén megvallva, mióta ez a felismerés megmutatkozott bennem, sokkal jobban érzem magam és szerintem ezt mások is észrevették!
És hogy segíthessek kicsit azoknak, kik még nem jutottak el idáig, de szeretnének, azoknak elmondom, hogy nálam egy hogy következett be. Egy előadásra jártam múlt hét csütörtökön, valamint most hétfőn és kedden. Annyiféle ember, annyiféle kinézet és természet volt ott, pedig csak húszan voltunk. Belegondoltam, hogy itt mindenki más és más. Mindenki különböző. Senki sem tökéletes, de úgy van jól, ahogy van. És ez csak egy kis közösség. Ugyanez megy az életben, a világban, csak nagyobban. Rájöttem, hogy mások milyen jól érzik magukat úgy, ahogy kinéznek, ahogy beszélnek, ahogy vannak. Én miért szégyelleném magamat feleslegesen? Csak körbe kell nézni, másnak a környezetünkbe sokkal hurkásabb a hasa, sokkal nagyobb a füle, sokkal szélesebb a csípője stb. stb. De ők úgy vannak jól! Nem a hülye ideálok követését, az állandó vékonyságot kell alapul venni, mert az sokunknál elérhetetlen. Hanem azt, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Hogyha ez hurkás pocakkal, nagy fülekkel, nagy fenékkel teljes, akkor így teljes!
Ha jól érezzük magunkat, hanem kényelmetlenkedünk a saját bőrünkben, hanem teljes szívvel éljük az életünket, akkor az önbizalmunk is megnő, ez pedig nagyon sok mindenhez hozzá segít minket a mindennapokban!