Mostanában sokat gondolkodom azon, hogy vajon olyan 21 - 3 hónap és 11 nap múlva már 22 - éves lettem-e, mint ahogy azt néhány évvel korábban - és fiatalabban - gondoltam és terveztem.
A legutóbbi ilyen gondolkodás, tegnap késő este, lefekvés előtt tört rám... Elgondolkodtam azon a semmiségen, amit eddig elértem életemben... Aztán azon, ami a közel múltban történt velem... Aztán azon, ami a közel jövőben történni fog velem... és ráeszméltem, én nem ilyen fiatal felnőtt szerettem volna lenni.
Az utóbbi években egy számomra érthetetlen jellemfejlődésen mentem át. Aminek olykor nagyon örülök, olykor viszont nagyon nem. Mindenesetre pár évvel ezelőtt nem gondoltam, hogy ennyire megváltozik a stílusom, a gondolkodásom, hogy ilyen nem törődöm leszek és ennyire elhanyagolok bizonyos dolgokat. Mára pedig ez lett... Magam sem értem miért. Illetőleg vannak sanda elképzeléseim az üggyel kapcsolatban, de ezt nem fejteném ki.
Egy azonban biztos, nem azt csinálom, nem úgy, ahogy azt elterveztem magamnak. Már ha én terveztem egyáltalában valamit is magamnak. Mert a legtöbb esetben, a legtöbb döntésnél, csak sodródtam tovább, nem akartam döntést hozni - vagy nem tudtam döntést hozni -, sosem volt egy szilárd elképzelésem a jövőmmel kapcsolatban. Sosem volt egy biztos elképzelés, egy szakma, egy olyan nagy álom, amiért megérte volna küzdenem, amiért mindent feladtam volna. Minden bizonnyal ez a motiválatlanság is hozzájárult az évek során megváltozott személyiségemhez.
Sajnálom - mint ahogy azt már többször is kifejtettem egy-egy bejegyzésben -, hogy nekem nem volt egy álmom, egy nagy élet célom. Mint ahogy másnak az, hogy orvos legyen, vagy vadakat terelő juhász. Én mindig csak vágytam, hogy de jó lenne tanárnőnek, óvónőnek, írónőnek, újságírónak stb.-nek lenni.
Bár ha azt vesszük, hogy írónő, vagy újságírónő akartam lenni, akkor majdnem közel járok az álmom beteljesítéséhez. Ugyanis ha holnap, vagy holnapután sikerül az OKJ-s vizsgám, akkor elmondhatom magamról, hogy újságíró vagyok. Papíron.
De ez sem olyan. Mert az egész képzés, az egész két év nem olyan volt, amilyennek kellett volna legyen. Nem úgy sült el ez a dolog, ahogy vártam...
Mikor arról képzelegtem, tavalyelőtt nyáron, egy friss kék érettségi bizonyítvánnyal a kezemben, és arra várva, hogy vajon tanulhatok-e szeptembertől újságírást, hogy milyennek képzelem el magam dolgozó nőként, a jövőben. Mivel fogok foglalkozni, akkor sem volt semmilyen biztos elképzelésem. Igazából legtöbbször három dolog mozgatott, hogy olyan munka legyen, ami kreatív, ami hozzám passzol és amit szeretek csinálni.
Viszont olyan elfoglaltságom, amiből pénzt lehetne csinálni nem igen volt.
Aztán mikor el kezdtem újságírást tanulni, akkor már nagyon úgy voltam, hogy én bizony újságíró leszek. De aztán, most hogy már csak 1-2 nap választ el a szakma megszerzésétől - amiben azt mondják egyébként, hogy jó vagyok -, nem igen gondolom, hogy valaha ezzel keresem majd meg magamnak a mindennapi betevőt.
Pedig csinálnám én szívesen! Írnék bármiről. Írnék, ha megfizetnék. Szívesen. Egyrészt, mert szeretem csinálni, másrészt, mert tudok és szeretek is írni.
Valamint ilyen dolog mostanában a fotózás is. - Hál' istennek mostanság ezzel egy kevéske pénzt is tudok néha szerezni, amikor fel-felkérnek egy-egy fotózásra.
Eldöntöttem, két dologgal szeretnék most már véglegesen foglalkozni. Az írással és a fotózással.
Úgy gondolom, hogy még elég sok évem van arra, hogy eldönthessem, hogy hogy tudnám ezen tehetségemet, kreativitásomat kamatoztatni. Azon leszek, hogy ez kiderüljön és hogy megragadhassam az ezzel kapcsolatos lehetőségeket.
Ugyanis nem gondolom, hogy biztosítós kisasszonyként - magyarán szólva biztosítós üzletkötőként, amivel június közepétől valószínűleg foglalkozni fogok - életem végig foglalkozni szeretnék. Ez igazából egy kényszer pálya. Ugyanis nem nagyon van lehetőségem válogatni. De úgy gondolom, hogyha szilárdan hiszek abban, amit az előbb leírtam - és azon leszek, hogy szilárdan verjem a fejembe ezt az elképzelést; hogy olyan megrendíthetetlen elképzelés legyen ez, amin senki nem fog csorbát -, akkor bizony sikerülni fog, és egyszer kereshetek pénzt az írással valamint a fotózással.
2011. május 23., hétfő
2011. május 20., péntek
Amikor én még kislány voltam...
A minap jártamban-keltemben több óvoda mellett is elhaladtam. Már messziről hallottam a gyerek ricsajt. A felhőtlen kacagást, az önfeledt sikítozást, az egymás vagy az óvónénit nevét kiabáló gyerekek hangját.
Mikor már közelebb jártam, akkor nem csak hallottam, hanem láttam a kis apróságokat. A csúszdára felmászókat, a körbe-körbe futkorászókat, a biciklizőket, a homokozókat, a bújócskázókat, az óvónéni térdén üldögélőket...
Miközben én épp munka ügyben igyekeztem, elgondolkoztam azon, hogy milyen jó is volt óvodába járni, még ha - anyukám emlékezéseiből tudva - nem is nagyon szerettem odajárni.
Mennyire jó volt, hogy minden kiszámítható volt. Hogy reggel 8-kor anyu leadott, miután átöltöztetett és a kis dolgaimat betette a gomba jellel ellátott szekrénykémbe. Bementem és Dóri barátnőmmel gyöngyből "főzött" levessel jól lakattuk az összes babát... Aztán jött a reggeli, majd játék az udvaron, rossz idő esetén a teremben, aztán ebéd, fogmosás és alvás. Majd nem sokkal felkelés után újra jött a jó illatú anyukám és hazavitt magával. Odahaza aztán semmi más dolgom nem volt vacsoráig mint játszani és játszani. Szétpakolni mindent, majd alváshoz készülődvén összepakolni - ezt természetesen nem szerettem annyira. Aztán korán fekvés, alvás és reggel minden kezdődött elölről.
Őszintén megvallva, sok mindenre nem emlékszem a gyerekkoromból. Tehát részletekbe menően nincs előttem a kép, amikor felkeltem a még rózsaszín plédes ágyamból reggelente, vagy amikor délutánonként anyu már ötödszörre szólt rám, hogy pakoljak össze. Csak tudom, hogy volt ilyen.
Viszont egyben biztos vagyok, imádtam gyereknek lenni!
Még ha akkor ezt nem is úgy képzeltem.
Olyan furcsák vagyunk mi emberek. Mikor kisgyerekek vagyunk, ahelyett, hogy örülnénk a felhőtlen életnek, mindig a felnőttségről, az önállóságról és arról álmodozunk, amikor majd mindent szabad. Aztán mikor hipp-hopp felnövünk, akkor meg arra vágyunk, hogy bárcsak ne akartunk volna ilyen hamar felnőni, és bárcsak néhány évig még váratott volna magára az a fene nagy felnőttség.
Gyermekkorban minden olyan egyszerűnek tűnik. Olyan kiszámítható. Gondoskodnak rólunk, semmi más dolgunk nincs, mint jól érezni magunkat, olyan dolgokat tenni, ami az örömünket szolgálja, aludni, enni, játszani. Fantasztikus dolgok gyereknek lenni, és úgy irigylek mindenkit, aki még az, vagy aki felnőttként még képes picit is gyerek lenni. (Én is igyekszem, több kevesebb sikerrel! Néha igazán úgy érzem, hogy nagyon nem megy már ez nekem!)
Ma már nem ez megy... Nem szeretek felnőtt lenni. Már mint persze, meg vannak ennek is a maga szépségei, lehetőségei, szabadsága, de ha választanom kellene, inkább visszamennék jövő hónaptól az óvodába, mint hogy munkába kelljen állni. Nem arról van szó, hogy nem szeretek dolgozni, vagy nem szeretnék dolgozni, mert dehogy nem, kell a pénz, szeretem költeni, szeretem, ha van mit és szeretem, ha megvehetem, amit csak akarok. Egyszerűen csak arról van szó, hogy ez már felelősség, ez már komoly, ezek már fontos döntések, ez már felnőtt élet... Mennyit vágytam már rá, hogy igazi felnőtt lehessek. Aztán semmi nem úgy sült el, ahogy képzeltem... Talán ez is az oka annak, hogy most nem szeretek felnőtt lenni.
Minden esetre sajnálom az olyan embereket, akiknek nem volt klassz gyerekkoruk és nem tudják, hogy miről is beszélek. Mert abban biztos vagyok, hogy aki jól érezte magát gyerekként, az most sokkal szívesebben lenne gyerek!
Mikor már közelebb jártam, akkor nem csak hallottam, hanem láttam a kis apróságokat. A csúszdára felmászókat, a körbe-körbe futkorászókat, a biciklizőket, a homokozókat, a bújócskázókat, az óvónéni térdén üldögélőket...
Miközben én épp munka ügyben igyekeztem, elgondolkoztam azon, hogy milyen jó is volt óvodába járni, még ha - anyukám emlékezéseiből tudva - nem is nagyon szerettem odajárni.
Mennyire jó volt, hogy minden kiszámítható volt. Hogy reggel 8-kor anyu leadott, miután átöltöztetett és a kis dolgaimat betette a gomba jellel ellátott szekrénykémbe. Bementem és Dóri barátnőmmel gyöngyből "főzött" levessel jól lakattuk az összes babát... Aztán jött a reggeli, majd játék az udvaron, rossz idő esetén a teremben, aztán ebéd, fogmosás és alvás. Majd nem sokkal felkelés után újra jött a jó illatú anyukám és hazavitt magával. Odahaza aztán semmi más dolgom nem volt vacsoráig mint játszani és játszani. Szétpakolni mindent, majd alváshoz készülődvén összepakolni - ezt természetesen nem szerettem annyira. Aztán korán fekvés, alvás és reggel minden kezdődött elölről.
Őszintén megvallva, sok mindenre nem emlékszem a gyerekkoromból. Tehát részletekbe menően nincs előttem a kép, amikor felkeltem a még rózsaszín plédes ágyamból reggelente, vagy amikor délutánonként anyu már ötödszörre szólt rám, hogy pakoljak össze. Csak tudom, hogy volt ilyen.
Viszont egyben biztos vagyok, imádtam gyereknek lenni!
Még ha akkor ezt nem is úgy képzeltem.
Olyan furcsák vagyunk mi emberek. Mikor kisgyerekek vagyunk, ahelyett, hogy örülnénk a felhőtlen életnek, mindig a felnőttségről, az önállóságról és arról álmodozunk, amikor majd mindent szabad. Aztán mikor hipp-hopp felnövünk, akkor meg arra vágyunk, hogy bárcsak ne akartunk volna ilyen hamar felnőni, és bárcsak néhány évig még váratott volna magára az a fene nagy felnőttség.
Gyermekkorban minden olyan egyszerűnek tűnik. Olyan kiszámítható. Gondoskodnak rólunk, semmi más dolgunk nincs, mint jól érezni magunkat, olyan dolgokat tenni, ami az örömünket szolgálja, aludni, enni, játszani. Fantasztikus dolgok gyereknek lenni, és úgy irigylek mindenkit, aki még az, vagy aki felnőttként még képes picit is gyerek lenni. (Én is igyekszem, több kevesebb sikerrel! Néha igazán úgy érzem, hogy nagyon nem megy már ez nekem!)
Ma már nem ez megy... Nem szeretek felnőtt lenni. Már mint persze, meg vannak ennek is a maga szépségei, lehetőségei, szabadsága, de ha választanom kellene, inkább visszamennék jövő hónaptól az óvodába, mint hogy munkába kelljen állni. Nem arról van szó, hogy nem szeretek dolgozni, vagy nem szeretnék dolgozni, mert dehogy nem, kell a pénz, szeretem költeni, szeretem, ha van mit és szeretem, ha megvehetem, amit csak akarok. Egyszerűen csak arról van szó, hogy ez már felelősség, ez már komoly, ezek már fontos döntések, ez már felnőtt élet... Mennyit vágytam már rá, hogy igazi felnőtt lehessek. Aztán semmi nem úgy sült el, ahogy képzeltem... Talán ez is az oka annak, hogy most nem szeretek felnőtt lenni.
Minden esetre sajnálom az olyan embereket, akiknek nem volt klassz gyerekkoruk és nem tudják, hogy miről is beszélek. Mert abban biztos vagyok, hogy aki jól érezte magát gyerekként, az most sokkal szívesebben lenne gyerek!
2011. március 4., péntek
Szerencsétlen március
Van(nak) nap(ok), amikor igazán szerencsétlennek érzem magam.
Én eddig márciusban csak így éreztem magam. Persze nem állandóan, mert voltak nagyon boldog percek is, de azért igencsak meghatározta a napjaimat a szerencsétlenség.
Amikor bármihez fogtam, bármibe kezdtem, az rosszul sült el. Amikor bármiért nyúltam, leesett.
Ezt tetőzte még, hogy a 3 hordható nadrágomból az egyik szétrepedt a combomon. Az iskolában. Ezzel nem volt baj, jól kinevettem magam - tudok én magamon nevetni kérem szépen, ha a helyzet megköveteli -, csak mikor belegondoltam, hogy ez volt az egyik kedvenc nadrágom, akkor azért annyira nem örültem.
Nem vagyok egy vásárlás és ruha mániás, csak lány vagyok. Szeretek öltözködni, szeretek új dolgokra szert tenni, szeretek csinos lenni, szeretek olyan ruhát felvenni, amiben jól érzem magam. Mostanában a ruhatáram újítására nagyon nagyon nem jut pénz, így abból "élek", ami van. De ha még azt a kevéskét is, ami van, baleset éri, akkor aztán igazán nem vagyok boldog és még szerencsétlenebbnek érzem magam, a helyzet fokozása végett.
Tehát nekem így teltek eddig a márciusi napok.
Remélem ez nem határozza meg a további napok alakulását és nem így lesz most már ezentúl, mert nagyon nem tesz jót az amúgy is elég pesszimista és negatív életszemléletemnek!
Én eddig márciusban csak így éreztem magam. Persze nem állandóan, mert voltak nagyon boldog percek is, de azért igencsak meghatározta a napjaimat a szerencsétlenség.
Amikor bármihez fogtam, bármibe kezdtem, az rosszul sült el. Amikor bármiért nyúltam, leesett.
Ezt tetőzte még, hogy a 3 hordható nadrágomból az egyik szétrepedt a combomon. Az iskolában. Ezzel nem volt baj, jól kinevettem magam - tudok én magamon nevetni kérem szépen, ha a helyzet megköveteli -, csak mikor belegondoltam, hogy ez volt az egyik kedvenc nadrágom, akkor azért annyira nem örültem.
Nem vagyok egy vásárlás és ruha mániás, csak lány vagyok. Szeretek öltözködni, szeretek új dolgokra szert tenni, szeretek csinos lenni, szeretek olyan ruhát felvenni, amiben jól érzem magam. Mostanában a ruhatáram újítására nagyon nagyon nem jut pénz, így abból "élek", ami van. De ha még azt a kevéskét is, ami van, baleset éri, akkor aztán igazán nem vagyok boldog és még szerencsétlenebbnek érzem magam, a helyzet fokozása végett.
Tehát nekem így teltek eddig a márciusi napok.
Remélem ez nem határozza meg a további napok alakulását és nem így lesz most már ezentúl, mert nagyon nem tesz jót az amúgy is elég pesszimista és negatív életszemléletemnek!
2011. február 26., szombat
Február utolsó szombat reggelén
Néha úgy érzem képes lennék egymagamban megváltani a világot.
Én is képes vagyok óriási álmokban gondolkodni. Olyan elérhetetlenül óriásiakban, de ettől még sosem voltam az, aki azt hitte magáról - komolyan -, hogy 'meglássátok, én majd megváltom a világot!'. Na jó, gyerekként talán, de olyankor ki nem gondolja azt, hogy olyan egyszerű világmegváltást produkálni.
Olykor-olykor, nagyon ritkán, mégis rám tör az érzés, az a fene nagy tett vágy, hogy nekem cselekednem kell valamit ma, vagy a közel jövőben. Olyat, amihez igazán kedvem van, ami kimozdít, előrébb visz, ami örömet okoz, ami nagy, ami fontos!
Mindig más időben, más körülmények között, más helyzetben.
Ma reggel, ébredés után kint ittam meg a reggeli kávémat didergős teraszon egy szál szívecskés pizsamanadrágban és az egykor hűn szeretett kék kötött pulcsimban. Fáztam, de az erőlködő napsugarak, a reggeli forgalom zaja, a gőzölgő kávé, mind-mind feletette velem ezt a kissé kellemetlen érzést. Miután bejöttem a madarak érkezését hallgattam, miközben a a szomszéd ablakáról visszatükröződő reggeli napsugarak megsimogatták az arcomat. Kinéztem az ablakon, felnéztem a kék, felhőtlen égre és az az érzésem támadt, hogy most aztán mindenre képes lennék. Ha kellene szárnyak nélkül repülnék vagy ha kellene lefutnám a maratonit - vagy mindenesetre felállnék a rajtvonalhoz és elindulnék. Vagy egyáltalán bármire képes lettem volna abban a pillanatban! Úgy éreztem, semmi nem gördíthet elém akadályt.
Ez az érzés - mivel már vagy ötödjére hallgatom a "madarakat" - azóta is tart, bár kissé elhalványult. Mert abban a pillanatban tényleg mindent áttörő érzés volt.
Annyira sajnálom, hogy csak néha tudok ilyen dolgokra odafigyelni és csak néha érzem ezt a nagy késztetést magamban. Igazán jó lenne, hogyha ez többször, rendszeresebben, sokszor még erősebben jelen lenne a mindennapjaimban és megerősíteni. Reményt adna, és hitet, hogy van értelme csinálni azt, amit csinálok. Bármi is legyen az. Ami célt és vágyakat adna. Hogy igenis meg tudod csinálni!
Szeretném ennek az érzésnek az érzetét megtanulni és megtartani, hogy, amikor kell és nagy nagy szükségem van rá, akkor csak előhívjam és segítsen.
A múlt hét egészén például nagyon nagy hasznát vettem volna.
Mindenesetre köszönöm ezt a szép szombat reggelt!
Igyekszem a folytatásban is hű lenne ehhez a csodás érzéshez, és úgy alakítani a mai napot, hogy semmi ne ronthassa el ezt a kellemes hangulatot.
Én is képes vagyok óriási álmokban gondolkodni. Olyan elérhetetlenül óriásiakban, de ettől még sosem voltam az, aki azt hitte magáról - komolyan -, hogy 'meglássátok, én majd megváltom a világot!'. Na jó, gyerekként talán, de olyankor ki nem gondolja azt, hogy olyan egyszerű világmegváltást produkálni.
Olykor-olykor, nagyon ritkán, mégis rám tör az érzés, az a fene nagy tett vágy, hogy nekem cselekednem kell valamit ma, vagy a közel jövőben. Olyat, amihez igazán kedvem van, ami kimozdít, előrébb visz, ami örömet okoz, ami nagy, ami fontos!
Mindig más időben, más körülmények között, más helyzetben.
Ma reggel, ébredés után kint ittam meg a reggeli kávémat didergős teraszon egy szál szívecskés pizsamanadrágban és az egykor hűn szeretett kék kötött pulcsimban. Fáztam, de az erőlködő napsugarak, a reggeli forgalom zaja, a gőzölgő kávé, mind-mind feletette velem ezt a kissé kellemetlen érzést. Miután bejöttem a madarak érkezését hallgattam, miközben a a szomszéd ablakáról visszatükröződő reggeli napsugarak megsimogatták az arcomat. Kinéztem az ablakon, felnéztem a kék, felhőtlen égre és az az érzésem támadt, hogy most aztán mindenre képes lennék. Ha kellene szárnyak nélkül repülnék vagy ha kellene lefutnám a maratonit - vagy mindenesetre felállnék a rajtvonalhoz és elindulnék. Vagy egyáltalán bármire képes lettem volna abban a pillanatban! Úgy éreztem, semmi nem gördíthet elém akadályt.
Ez az érzés - mivel már vagy ötödjére hallgatom a "madarakat" - azóta is tart, bár kissé elhalványult. Mert abban a pillanatban tényleg mindent áttörő érzés volt.
Annyira sajnálom, hogy csak néha tudok ilyen dolgokra odafigyelni és csak néha érzem ezt a nagy késztetést magamban. Igazán jó lenne, hogyha ez többször, rendszeresebben, sokszor még erősebben jelen lenne a mindennapjaimban és megerősíteni. Reményt adna, és hitet, hogy van értelme csinálni azt, amit csinálok. Bármi is legyen az. Ami célt és vágyakat adna. Hogy igenis meg tudod csinálni!
Szeretném ennek az érzésnek az érzetét megtanulni és megtartani, hogy, amikor kell és nagy nagy szükségem van rá, akkor csak előhívjam és segítsen.
A múlt hét egészén például nagyon nagy hasznát vettem volna.
Mindenesetre köszönöm ezt a szép szombat reggelt!
Igyekszem a folytatásban is hű lenne ehhez a csodás érzéshez, és úgy alakítani a mai napot, hogy semmi ne ronthassa el ezt a kellemes hangulatot.
2011. január 4., kedd
Újévi bejegyzés
A legutóbbi bejegyzésem óta eltelt több, mint 2 hónap és elmúlt egy év is.
Igen, baromi ritkán posztolok, pedig hányszor, de hányszor megfogadtam már, hogy most már rendszeres leszek és kiírom magamból minden gondolatomat, érzésemet és bármit, amiről írni szeretnék. Írni jó és szeretek is, akkor meg miért nem teszem?! - Főleg így, hogy látom, hozzászólósak is kapok, tehát azért valaki mégis csak kíváncsi a szavaimra! :) Köszönöm mindazoknak, akik olvasnak, olvastak legalább csak pár mondatot is tőlem!
Az új év engem sosem indít be igazán. Nem hiszek abban, hogy azért, mert decemberből átléptünk januárba, majd minden megváltozik és új életet kell kezdenünk! Nem hiszem, hogy a nagy változások ideje is pont ekkora esik. Az ember általában nem az önmaga elhatározása által kezd új életet, hanem mert épp úgy adódik, valami befolyásolja, lehetősége adódik rá. Ez úgy gondolom nem általános, hogy december 31-ről január 1-jére történik meg.
Így hát én nem kezdek tiszta, új lappal. Nem várok sokkal többet ettől az évtől, mint például a tavalyitól vártam. Igazából talán a túlságos realista felfogásom az, ami ezt műveli velem. Mert gondolom, hogy minden, ami ebben az évben megtörténik majd, vagy nem történik meg, leginkább rajtam múlik. Szóval nem az évtől kell várjam a nagy változásokat, a tervek - amik egyébként nagyon csekély számúak és túlságosan közhelyesek -, hanem saját magamtól. És sajnos magamtól már várom egy ideje!! De azért bízom benne, hogy idén akaratosabb leszek!
De azért fogadkoztam újév napjának hajnalán! Persze, hogy! Hiszen kedves dolognak tartom a legnagyobb vágyunk, álmunk, tervünk elmormolását magunkban. Erőt ad talán!
Mindenesetre Boldog Új Esztendőt Kívánok mindenkinek, akihez eljutnak a fene mondataim! :)
Igen, baromi ritkán posztolok, pedig hányszor, de hányszor megfogadtam már, hogy most már rendszeres leszek és kiírom magamból minden gondolatomat, érzésemet és bármit, amiről írni szeretnék. Írni jó és szeretek is, akkor meg miért nem teszem?! - Főleg így, hogy látom, hozzászólósak is kapok, tehát azért valaki mégis csak kíváncsi a szavaimra! :) Köszönöm mindazoknak, akik olvasnak, olvastak legalább csak pár mondatot is tőlem!
Az új év engem sosem indít be igazán. Nem hiszek abban, hogy azért, mert decemberből átléptünk januárba, majd minden megváltozik és új életet kell kezdenünk! Nem hiszem, hogy a nagy változások ideje is pont ekkora esik. Az ember általában nem az önmaga elhatározása által kezd új életet, hanem mert épp úgy adódik, valami befolyásolja, lehetősége adódik rá. Ez úgy gondolom nem általános, hogy december 31-ről január 1-jére történik meg.
Így hát én nem kezdek tiszta, új lappal. Nem várok sokkal többet ettől az évtől, mint például a tavalyitól vártam. Igazából talán a túlságos realista felfogásom az, ami ezt műveli velem. Mert gondolom, hogy minden, ami ebben az évben megtörténik majd, vagy nem történik meg, leginkább rajtam múlik. Szóval nem az évtől kell várjam a nagy változásokat, a tervek - amik egyébként nagyon csekély számúak és túlságosan közhelyesek -, hanem saját magamtól. És sajnos magamtól már várom egy ideje!! De azért bízom benne, hogy idén akaratosabb leszek!
De azért fogadkoztam újév napjának hajnalán! Persze, hogy! Hiszen kedves dolognak tartom a legnagyobb vágyunk, álmunk, tervünk elmormolását magunkban. Erőt ad talán!
Mindenesetre Boldog Új Esztendőt Kívánok mindenkinek, akihez eljutnak a fene mondataim! :)
2010. október 24., vasárnap
Kora esti gondolatok, avagy egy hónap kihagyás után egy kis élet morzsa
\\Először is, csak úgy tájékoztatásképpen: a múltkori pesszimista hangulatom alább hagyott, de véleményem attól még rendíthetetlen. \\
Sokszor úgy érzem, hogy nem jó helyen vagyok. Nem jó helyen élek, nem jó környezetben vagyok, nem jó emberek vesznek körül, nem jó testben vagyok, nem jó helyzetben, nem jó pillanatban... és sorolhatnám. - Ezzel mindenki van így egyébként, úgy időnként? Mert ha igen, az kissé megnyugtatólag hatna rám.
Az utóbbi három említett dolog fordul elő talán a legkevesebbszer - hál' istennek -, viszont az előtte lévő, négy említett dolog annál többször - sajnos.
Azt hiszem nekem nem itt, nem így kellene élnem. Sokkal másabb emberek között lenne a helyem. Sokkal kultúrgazdagabb környezetben kellene lennem, élnem, gyarapodnom. De nem így van. Nem teszem. Pedig tehetném, tudom. Minden rajtam áll!
De akarat gyenge vagyok és nem teszek. Inkább meghunyászkodom, hogy így van és kész. Inkább morgok, hogy már megint miért érzek így, és miért nem keresek inkább egy olyan közeget, amely sokkal inkább nekem való.
Persze vannak olyan érzések is, amikor azt érzem,hogy jó helyen vagyok. Jó helyen élek, jó környezetben, számomra megfelelő emberek között, jó testben, jó helyzetben, jó pillanatban... és még sorolhatnám.
Viszont ez van kevesebbszer, de amikor még is van ilyen, a ráeszmélés pillanata valamiféle tökéletességgel tölt el. Örülök akkor, hogy van ilyen is és próbálom kiélvezni az adott pillanat minden kis apró másodpercét.
Na most ezen is szeretnék változtatni.Többek között.
Most, hogy lezárult egy - hosszú évek óta folyó - életszakasz, ezen is szeretnék változtatni.
Szeretnék sokat gondolkodni, szeretnék cselekvőképessé válni - apránként persze, nem egyből mindent, úgy durr bele -, szeretnék az elhatározásaimnak megfelelően cselekedni!
Bízom benne hogy ez elindul és lesz erőm, kedvem és ügyességem végig vinni ezt az életcélt és elhatározást. Most ezen leszek, most ez a legfontosabb!
Sokszor úgy érzem, hogy nem jó helyen vagyok. Nem jó helyen élek, nem jó környezetben vagyok, nem jó emberek vesznek körül, nem jó testben vagyok, nem jó helyzetben, nem jó pillanatban... és sorolhatnám. - Ezzel mindenki van így egyébként, úgy időnként? Mert ha igen, az kissé megnyugtatólag hatna rám.
Az utóbbi három említett dolog fordul elő talán a legkevesebbszer - hál' istennek -, viszont az előtte lévő, négy említett dolog annál többször - sajnos.
Azt hiszem nekem nem itt, nem így kellene élnem. Sokkal másabb emberek között lenne a helyem. Sokkal kultúrgazdagabb környezetben kellene lennem, élnem, gyarapodnom. De nem így van. Nem teszem. Pedig tehetném, tudom. Minden rajtam áll!
De akarat gyenge vagyok és nem teszek. Inkább meghunyászkodom, hogy így van és kész. Inkább morgok, hogy már megint miért érzek így, és miért nem keresek inkább egy olyan közeget, amely sokkal inkább nekem való.
Persze vannak olyan érzések is, amikor azt érzem,hogy jó helyen vagyok. Jó helyen élek, jó környezetben, számomra megfelelő emberek között, jó testben, jó helyzetben, jó pillanatban... és még sorolhatnám.
Viszont ez van kevesebbszer, de amikor még is van ilyen, a ráeszmélés pillanata valamiféle tökéletességgel tölt el. Örülök akkor, hogy van ilyen is és próbálom kiélvezni az adott pillanat minden kis apró másodpercét.
Na most ezen is szeretnék változtatni.Többek között.
Most, hogy lezárult egy - hosszú évek óta folyó - életszakasz, ezen is szeretnék változtatni.
Szeretnék sokat gondolkodni, szeretnék cselekvőképessé válni - apránként persze, nem egyből mindent, úgy durr bele -, szeretnék az elhatározásaimnak megfelelően cselekedni!
Bízom benne hogy ez elindul és lesz erőm, kedvem és ügyességem végig vinni ezt az életcélt és elhatározást. Most ezen leszek, most ez a legfontosabb!
2010. szeptember 30., csütörtök
Jó vagy?!
Ha szép vagy, jó vagy!
Ha vékony vagy, jó vagy!
Ha márkás cuccaid vannak, jó vagy!
Ha mindenkivel kedves vagy, jó vagy!
Ha képes vagy meghunyászkodni, jó vagy!
Ha beképzelt vagy, jó vagy!
Ha lesz/rsz mindenkit, jó vagy!
Ha nem törődsz másokkal, jó vagy!
Ha nem bírsz gondolkodni, jó vagy!
Ha adod a hülyét, jó vagy!
Ha bírsz s/ggeket nyalni, jó vagy!
Ha sok pénzed van, jó vagy!
Ha totál ostoba vagy, jó vagy!
Ha vékony vagy, jó vagy!
Ha márkás cuccaid vannak, jó vagy!
Ha mindenkivel kedves vagy, jó vagy!
Ha képes vagy meghunyászkodni, jó vagy!
Ha beképzelt vagy, jó vagy!
Ha lesz/rsz mindenkit, jó vagy!
Ha nem törődsz másokkal, jó vagy!
Ha nem bírsz gondolkodni, jó vagy!
Ha adod a hülyét, jó vagy!
Ha bírsz s/ggeket nyalni, jó vagy!
Ha sok pénzed van, jó vagy!
Ha totál ostoba vagy, jó vagy!
Ez akár egy Belga szöveg is lehetne, de nem az.
Ez mostanában a véleményem az emberekről, a társadalomról, erről a nyomorult, elkorcsosult, undorító világról, amiben mostanában élnünk KELL!
Általában nem vagyok ilyen pesszimista, szatirikus és nyers, de most ez a véleményem!
Agyamra megy már a sok ostobaság, amit napról-napra el kell viselnem.
Agyamra megy a sok ostoba ember sok ostobasága!
Ez mostanában a véleményem az emberekről, a társadalomról, erről a nyomorult, elkorcsosult, undorító világról, amiben mostanában élnünk KELL!
Általában nem vagyok ilyen pesszimista, szatirikus és nyers, de most ez a véleményem!
Agyamra megy már a sok ostobaság, amit napról-napra el kell viselnem.
Agyamra megy a sok ostoba ember sok ostobasága!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)