A nyugtalanság kora

Miután tegnap késő délután megnéztem a Jane Eyre-t, rákerestem a neten Mia Wasikowska eddigi filmjeire. A port.hu-n A nyugtalanság kora címűt hozta ki legfelsőnek. Rákattintottam és megtetszett.

Így este meg is néztem.

Nagyon a hatása alatt voltam sokáig!Remek film, tele érzelmekkel.
Mia a filmben, Annabel Cotton-t játssza, aki agydaganatban szenved. Imádja a biológiát, főleg a madarakat tanulmányozni.
Annabel egy temetésen vesz részt, ahol meglátja a szőke, feketébe öltözött Enoch Brae-t. A fiú eleinte taszítja a lány közeledését, de aztán szépen lassan megkedveli a lányt.
A történet az ő kettőjük, különc szerelméről szól.
Enoch nagyon fura fiú. A szülei egy autóbalesetben haltak meg, ami után ő maga több hónapig volt kómában. Miután felébredt kitalált magának egy láthatatlan "szellem" barátot, akit csak ő láthat. Az ő neve Hiroshi Takahashi.
Enoch különös kedvtelése, hogy idegen emberek temetésére jár - egy ilyen ismeretlen ember temetésén látta őt meg Annabel is.

Annabel - a betegsége ellenére is - csupa báj, vidámság és kedvesség. Úgy éreztem, hogy tisztában van vele, hogy az ő ideje lassan lejár ezen a földön, tudatában van annak, hogy mi mindent kell itt hagynia, ennek ellenére nem búslakodik, hanem próbálja a kevés kis idejébe a legtöbb jót belesűríteni.

Csodálatosan érzelem gazdag és különös hangulatú a film! Kicsit nevezhetnénk talán elvontnak is, de hát az effajta filmek, hogy is lehetnének másfélék.

Szeretném megjegyezni még, ami nem feltétlen kötődik szorosan a film történetéhez, de Mia-nak nagyon jól áll a rövid haj. Nagyon megfiatalította. Főleg a Jane Eyre film után, ahol a hosszú, kontyolt haja konzervatívvá és idősebbé tette.

Jane Eyre

Ebben a havas, esős, borongós és hideg időben nincs is megnyugtatóbb, mint megnézni egy kellemes, hangulatos filmet. (Rám meg egyébként is rám fért egy kis nyugtatás és kellemesség...)

A mai választás a 2011-ben megjelent Jane Eyre filmre esett, amelyben Mia Wasikowska játssza a főszerepet.

A film egyszerűen magával ragadott. Imádom az effajta kosztümös filmeket. Imádom az egyszerűséget, a korstílusát, a természet színeit, az emberek modorát, finomságát és beszéd stílusát. - Még hogyha szinkronizálva néztem is, amivel nem voltam kibékülve. Mint ahogy sokan, olvasva egy-két fórumban. Mia magyar hangja eleinte megrémített, túlságosan mélynek és hangsúlytalannak találtam, de aztán hozzászokott a fülem. Bár ettől még cseppet sem voltam elégedett.

A könyvet úgy hiszem korábban már el kezdtem olvasni, illetve a film egykori tévé filmes változatát is láttam, illetve egy-két jelenet a fejemben van, ha visszaemlékezem. Ennek ellenére teljesenújként hatott rám a történet és a szereplők.

Tehát nekem összehasonlítási alapom nincs. Se a könyvvel, se egy korábbi filmként való feldolgozással.
Csak annyit mondhatok, hogy nagyon tetszett.

Úgy gondolom ezzel szoros összefüggésben van az is, hogy Mia Wasikowska játszotta Jane Eyre-t. Korábban nem szimpatizáltam Mia-val. Olyan kis szürke kisegérkének tűnt minden filmben, amelyben eddig láttam. Legutoljára "A gyerekek jól vannak" c. filmben. Viszont ez a stílus, kor, hajviselet, öltözködési stílus, viselkedés forma nagyon jól állt Mianak. Számomra, az eddig látott filmek közül ebben alakított a legjobbat. Még hogyha filmdíjakra nem is jelölték emiatt.

Összegzésként, én csak ajánlani tudom mindenkinek! Azoknak mindenképpen akik hozzám hasonlóan kedvelik az ilyen stílusú drámákat!

Blue Valentine

"Cindy és Dean már évek óta egy pár, de kapcsolatuk válságba kerül, és egyre inkább eltávolodnak egymástól. Míg Cindy az évek során egyre nagyobb dolgokról álmodozott és egyre több mindent ért el, addig Dean megmaradt annak az egyszerű srácnak, aki a megismerkedésükkor volt. Úgy döntenek, adnak még egy utolsó esélyt maguknak, hogy megpróbálják megmenteni a kapcsolatukat, aminek eközben megismerhetjük jó és rossz pillanatait egyaránt."
port.hu

"Egy kicsit mi is szerelmesek leszünk, egy kicsit mi is kétségbe esünk, ahogy Michelle Williams és Ryan Gosling párkapcsolata a szemünk előtt épül fel és hullik darabjaira a Blue Valentine-ban. Ritkán készül ennyire szívszorító, ennyire igazi film."

origo.hu

"Cindy (Michelle Williams) és Dean (Ryan Gosling) megismerkedésük óta szerelmesek voltak egymásba. Klasszikus romantikus történet volt az övék, összeházasodtak, azonban a boldogan éltek míg meg nem haltak rész valahogy elmaradt. Míg Dean megmaradt ugyanannak az embernek mint kapcsolatuk kezdetén volt, addig Cindy felfedezte az életében rejlő lehetőségeket, és folyamatos sikereket ért el. A férfi ettől elkezdte kevesebbnek érezni magát, mígnem kapcsolatuk teljesen elhidegült. Most pedig elhatározzák, hogy mindent megtesznek azért, hogy szerelmük újra a régi szenvedéllyel lángoljon."

filmtrailer.hu

Az interneten jó pár ilyen és ehhez hasonló rövid bemutató olvasható a filmről. Azonban ennél a filmnél ezek nagyon kevesek. Látni kell és átélni, hogy megértse az ember valójában a film lényegét. Én két szóval tudnám jellemezni: érzelmes és életszagú.

Azt mondják nincs művész film. - Legalábbis nekem egyszer egy okos (vagy legalábbis magát annak tartó) ember azt mondta. - Mindenesetre nekem ez tipikusan művész film. Az effajta filmek azok, amelyek sok jelölést és díjat kapnak egy-egy filmfesztiválon. Ez esetben sem volt másként.Michelle Williams megkapta a filmért a 2011-es Golden Globe gálán a legjobb színésznőnek, míg Ryan Gosling a legjobb színésznek járó díjat, dráma kategóriában.Michelle Williams-et ezért az alakításáért Oscar díjra is jelöltél, illetve magát a filmet a Sundance Filmfesztiválon zsűri nagydíjra jelölték.

A film tele van érzelemmel, életérzésekkel és valós helyzetekkel. Olyanokkal, amelyek bármikor, bárkivel megtörténhetnek a valós életben. Minden mindenféle maszlag és körítés nélkül. A saját maga, valóságos történéseiben. Bár mennyire is egy drámáról beszélünk. Nagyon valóságosra sikeredett.

Nem szeretnék többet írni a történetről, inkább csak annyit, hogy aki teheti és szereti az effajta 'művész filmeket' az mindenképpen nézze meg a Blue Valentine című alkotást.

"Kedves Naplóm"

Hiszem, hogy a napló írás gyógyítás.
Már régóta írok naplót, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Emlékszem az elsőt kb. 12 évvel ezelőtt kértem karácsonyra. Sárga, kemény borítású, Micimackós volt. Sosem felejtem el!
Azóta sok minden megváltozott, azóta sok-sok naplót, füzetet, lapot teleírtam már napló gyanánt. Most odáig jutottam, hogy határidő naplót írok tele gondolatokkal. Rendszerezve, hogy minden egyes naptári napra jusson egy-egy mesélnivaló.
A fogalmazásom, a naplóhoz való viszonyulásom viszont mit sem változott. Bármennyire gyerekes, vagy sem, én a naplómhoz úgy beszélek, mintha a barátom lenne. Kedvesen szólítom meg és úgy mesélek neki, mintha tudná és értené, amiről szó van. Mert hiszem, hogy tudja és érti, csak nem szól vissza, hanem azzal segít, hogy megértsem én önmagamat. És sokszor ez a legnagyobb segítség, hogy azt amit leírok megértsem. Rájöjjek dolgokra, összefüggésekre, megoldásokra. Nagy segítség számomra!
Bármennyire hosszú időre is hagytam eddig abba, örökre sosem tudtam becsukni egyiket sem. Mindig újra és újra előkerül a toll és a napló. Ez már csak így megy.

Szükségem van a napló barátomra!

...

Mostanában elmondhatom magamról: kiábrándultam a világból és az életből. Teljesen! Kész, ennyi, visszafordíthatatlan.
Csak figyelem az embereket, a világot és gondolkozom, gondolkozom naphosszat...
Feleslegesnek érzem az életet. Unalmasnak és képmutatónak tartom az egész létezést!
Semmi másról nem szól az élet, mint a felesleges tanulásról, munkáról, a gürcölésről, kudarcokról, pofára esésekről, kínlódásról, kilátástalanságról, magamutogatásról, képmutogatásról. UNALMAS! UNALMAS! UNALMAS!
Vannak jó dolgok az életben, aláírom. Csak ezek a jó dolgok, a sok-sok rossz élmény és érzés mellett, annyira eltörpülnek, hogy sok esetben már észre sem veszem. Bár nyilván ez az extra érzékenység már az én problémám, de hát mit tegyek ellene? Mit tegyek a jellemem, a tulajdonságaim és az érzéseim ellen? Erőszakoljam meg magam, hogy 'már pedig neked, Szilvi, máshogy kell éreznek"?! Hát ez az, ami sose ment. Sose ment mást éreznem, ahelyett, ami épp van. Sose ment pl. úgy kedvelnem ettől valakit, aki egyszer csak egy picit is megbántott, de örökre bevésődött a tudatomba ezzel.
Komolyan elgondolkoztam... Mi lényege a létezésnek? Főleg a mai helyzetben és világban? Elmondom, hogy én a saját életemen keresztül hogy látom ezt.
Reggel felkelek, elmegyek, dolgozom egy olyan helyen, amit nem épp érzek magamhoz testhez állónak, de hát valamit kell csinálni, dolgozni kell - és nem is olyan rossz, mert hisz' lehetne százszor rosszabb hely is, százszor rosszabb fizetésért. A biztonság, hogy ez tuti munka, hogy hosszan tartó lesz és megéri a bele fektetett energia, hiányzik. A munkatársakon sokszor érzem a féltékenységet - mivel teljesítmény arányos a bérezés. Sokszor érzem, hogy nem akarnak segíteni egymásnak, csak azért, hogy a másik nehogy előrébb kerüljön egy picivel, vagy érezze ne talán tán azt, hogy ebből a segítőkészségből rendszert lehet csinálni.
A vezetőség egyre lehetetlenebb elvárásokat terít elénk, egyre nagyobb megszorításokkal, amit úgy sem tudsz megcsinálni, hiszen nagyon nagy részben az ügyfelektől függessz.
Aztán ha ezen túl megyünk, viszont ide kapcsolódva jön a jövő kérdése. 22 évesen még csak halvány reménysugár sem lebeg a szemem előtt, hogy a következő 10 évben önállósulhassak, elköltözhessek, éljem az életem, úgy ahogy akarom. Hiszen a munkámat nem érzem biztosnak, párkapcsolatom van ugyan - a minőségével nincs gond -, csak nem tudom, hogy például rá számíthatok-e. Már mint az ő jövedelmére, biztonságára, egymásra támaszkodására. Mert ugye itt már képbe jön a másik fél keresete, munkája, biztonságérzete a munkahelyén (amely momentán a béka segge alatt csúszkál valahol). Egyes egy magamba meg ne is gondoljam, hogy elköltözök, még egy lyukba se, hiszen azért nem keresek 200 000 forintot, hogy ellássam magam, fizessem a számlákat, egyek-igyak, öltözködjek, meg ne talán tán el is járjak azért néha-néha valahova (még ha csak ilyen gyakran is, mint amennyire mostanság teszem azt).
Nem gondolom, hogy ezek alapján olyan rosszul gondolom, hogy felesleges az egész gürcölés és hajszolás? Hiszen oké, szép és jó, hogy a keresetemből el tudok lenni magamban, megveszek mindent, amit csak szeretnék, félreteszek, viszont ebből sem gondolom, hogy lesz majd időm "építkezni" a jövőbe. Vagy, hogy azzal a félretett pénzzel akkor még érek is valamit...
Borzasztó kiábrándítónak találom a helyzetet! Pedig nem élünk rossz körülmények között a családdal - egy szem apával, anyával és nővérrel. Van mit enni, van miből felújítani, van miből öltözködni, van miből nyaralni, nincs hitel, nincs adósság, keresünk mindannyian. Tehát lehetne ez ennél még szarabb is... El sem tudnám képzelni, hogy mi lenne, ha ezeknek mind az ellentetje lenne igaz ránk.
Lehet, hogy akkor sokkal pozitívabb lennék? Fene tudja. Magam sem tudom, hogy mit tudjak, mit érezzek, mint higgyek...
De a megélhetésen, meg a jövőn kívül az emberi butaság, önzőség és nagyképűség is nagyon fáraszt és bosszant. Azt veszem észre, és erre jó (vagy nem?) a nagy közösségi oldal, a facebook is. Minden ember a másik orra alá dörgöli, hogy "nézd nekem ez van, neked meg ez nincs". Meg "nézd én itt jártam, te meg nem". És aki ezt csinálja, az elvárja a sok dicséretet és irigykedést, azoktól, akiknek "olyan nincs", vagy "ott nem jártak". Miközben akiknek meg szól, akiknek "olyan nincs" és "ott nem jártak", pedig dicsérik őket persze, hiszen ez így "kedves" és "barátságos", miközben ez egy burkolt irigykedés. Undorító! És ezt csináljuk. Én is ezt csinálom! Mindenki ezt csinálja! Ott. A való életben nem feltétlen, mert a való életben meg a facebook-on mindenki egy külön személyiség. Mi ez? Mitől lettünk ilyenek? Mi értelme van ennek?

Tehát összegezve:
Egyelőre úgy érezem, hogy csak lebegek, sodródok és elegem van az emberekből... Csak az a baj, hogy ezt már régóta érzem, csak mos tudatosult bennem. Na de meddig lebeghetek és sodródhatok még? Nem lesz ebből valamikor túl sok és már túl késő ahhoz, hogy a lábam földet is érjen és érezzem a biztonságot és a megnyugvást? És nem kellene már kicsit jobban szeretnem az embereket, mielőtt végleg befásulok vagy meghülyülök?

A gyerekek jól vannak

Avagy a mai mozi délután filmje.

Miután a neten rátaláltam a címre és kattintottam, csak a rövid ismertetőjét olvastam el, és a képeket néztem meg a filmrészletekről. Nem tudtam mit várjak a filmtől, őszintén szólva. Igazából csak kíváncsi voltam, hogy milyen lesz, ha már egy

szer a 2011-es Golden Globe legjobb film díjat, zenés film és vígjáték kategóriában megnyerte. Illetve Annette Bening is megkapta érte a legjobb színésznőnek járó díjat.
Mikor elkezdődött a film már tudtam, hogy ez azért más, mint amire gondoltam. Nem is tudom, a díjnyertes filmeknek mindig van egy olyan különös hangulata. Másabbak, mint a normál filmek, én azt mondom. Mindig így érzem. Furcsábbak. Kicsit elvontabbak. Itt is ezt éreztem. De lekötött, így nem hagytam abba és végig ültem a 106 percet.
Érdekes egy film, mindenesetre.
Kicsit a történetéről... Két leszbikus nő Nic (Annette Bening) és Jules (Julianne More) két, mesterséges megtermékenyítéssel lett gyermeküket nevelik. A lány, Joni 18 éves, öccse pedig, Laser 15 éves. Laser kíváncsiskodni kezd az apja után, miután megtudja, hogy ő is és nővére is mesterséges megtermékenyítés útján jött a világra. De mivel Laser még kiskorú, így Jonit veszi rá arra, hogy keresse meg a spermadonor központ segítségével apjukat. - Itt csöppenünk a történetben, már a film legelején.
A fiatalok kiderítik, hogy egy étterem tulajdonos "életművész"

Paul mindkettőjük apja, aki 19 évesen, pénzkereseti forrásként adományozott spermákat. Joni és Laser találkoznak "apjukkal", majd nem sok idő elteltével Laser kikotyogja anyáiknak a titkot, hogy rátaláltak Paulra. Ezután kezdenek igazán bonyolódni a szálak. Nic és Jules is úgy döntenek, hogy szeretnének találkozni Paullal. Jules eleinte távolságtartóbb, mint Nic, mégis a történet végére Nic az, aki ellenzi az egész jó viszonyt Paul és a családjuk között.
Jules, miután kertépítéssel kezd foglalkozni és Paulnak épp van egy "elsorvadt" kertje, örül, hogy Paul felajánlja neki, hogy hozza helyre a kertjét. Azonban a kertépítés közben egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és többször ágyba is bújnak, miután Jules Paul társaságában megtalálja azokat az örömöket, amiket Nictől már jó ideje nem kap meg. Mivel ő egyébként állandóan dolgozik - orvos -, kimerült és feszült.

Viszont ez a titok sem maradhat örökre csöndben, így egy családi ebéd alkalmával, amit Paulnál töltenek, lelepleződik a románc, a mosdóban hagyott fésű által. Nic teljesen összeroskad. A gyerekek is megtudják és haragudni kezdenek anyjukra... Jules napokig a kanapén éjszakázik, Joni pedig leissza magát.
Majd mikor Joni a nyár végén főiskolára meg, és rájönnek, hogy már nem lesz semmi sem olyan, mint régen volt, minden jóra fordul...
Dióhéjban ez a történet.

A film furcsasága ellenére, nekem tetszett. Jól ábrázolja egy leszbikus pár kapcsolatát és családját. Hogy ők hogy nevelnek gyereket, illetve, hogy két kamaszkorú számára milyen két anyával élni. Bár ez nyilván Amerikában sokkal elfogadottabb, mint nálunk.
Viszont tetszik - még ha ez is furcsa kicsit -, hogy tényleg nincs semmiféle elhatároltság a fiatalokban, hogy nekik két anyjuk van. Valamint miután megtalálják az "apjukat" teljesen összebarátkoznak vele, és elfogadják, hogy ő is része lesz az életüknek egyik napról, a másikra.
Tanulságos film szerintem, bár nem fogom túl gyakran elő venni!